A nyár 18. napja a Nomádok földjén.

Mindenhol sebesültek és halottak hevertek. A nomádok tábora siralmasan festett, szénné égett sátrak és hulla hegyek és ló tetemek. Leginkább nomádok hullái, de Mytarend katonáiból is volt szép számmal. Egyedül a nomád kán sátra maradt éppen, szép nagy, díszes sátor volt, előtte erős őrség állt, vigyáztak a kánra. Még most is vigyáztak rá, amikor már minden elveszett.

A tábortól nem messze néhány bokor takarásában Myrus és Helcor hasalt. Figyelték a tábort. Myrus egy fa foglalatba épített átlátszó kristályon keresztül nézte a nomádokat, a kristály igen különös volt, egészen közel hozta a távoli dolgokat, Myrus úgy látta a nomádokat mintha előtte állnának közvetlenül. Helcor eközben halálos nyugalommal fegyvereket, apró üvegcséket válogatott majd kenyeret vett elő és egy kulacsot és jóízűen falatozni kezdett.  

-Nem jön ki?- kérdezte két falat között.

-A nem, hogy fene enné meg! A  kán és a What lovag is sátorban van, nem merik elő dugni az orrukat. 

-A Mytarendi csapatok jól elverték őket.

-Igen, gondold, ezért nem mer elő jönni?

-Vagy tőlünk tart-vont vállat Helcor

-Nem hiszem, hogy tud rólunk.

-Mindegy, akkor is meg kell csinálnunk, vakarta meg a tarkóját Myrus- ezek itt elit katonák, a szél lovasai, kemény dolgunk lesz.

- Nekik is!

-Akkor?

-Be megyünk és erővel intézzük el! – mondta határozottan Helcor. Magához vett két darab tenyérnyi méretű számszeríjat, megy egy kardot. Myrus szintén. Aztán Myrus egy apró fa dobozt kötött az övére, a doboz belülről ki volt párnázva és egy-két apró üvegcse volt benne

-Szükség esetére, ha nem tudjuk ki verekedni magunkat! – mondta Helcor kérdő tekintetére.  Majd lóra ültek és belovagoltak a táborba. A tábor őrei megállították őket:

-Követek vagyunk, a  Verindari támogatótól – közölte Myrus. Ez elég volt,  nomádok azonnal a sátorhoz kísérték őket. A sátor kívülről is hatalmas volt és díszes, de oda bent rengeteg arany és bársony fogadta őket, egy igazi kis palota. Néhány jókora bársony párnán egy középkorú szakállas férfi feküdt lustán,  ő volt a kán,   mellette egy fiatal csinos lány, láthatóan jól érezték magukat, vagyis a kán biztosan a lány már nem annyira. A háttérben mintha csak a sátor egyik tartó rúdja lenne álldogált egy sötét tekintetű alak: a What lovag. Ezenkívül számtalan szolga meg  jó pár őr tartózkodott  a sátorban. 

-Mi hírt hozatatok a kánnak?- kérdezte a kán, magáról harmadik személyben beszélve. Helcor elhúzta a száját, Myrus azonban válaszolt:

- Úgy látom alaposan, szétverték a csapatodat.

-Megfizetnek még ezért, visszavágok nekik!

-Meglehet, de nem most. Mustafar át vette Annilux helyét most ő parancsol. Az a parancsa térj vissza földedre, és ne harcolj tovább.

-Nekem ő nem parancsol! –indulatoskodott a kán.

 -Rendben, akkor lássunk hozzá!- mosolygott Myrus

-Vigyázz! Meg akarnak ölni! – kiáltott fel a What lovag de későn, Myrus elő rántotta az apró számszeríjakat és mind két robbanó nyílvesszőt bele eresztette a What lovagba. Az alig arasznyi hosszú vesszők célt értek és a robbanás cafatokra tépte a férfit. Helcor az egyik nyíl vesszőt az őrök közé lőtte a másikat pedig a kánba. Két újabb robbanás, a kán feje leszakadt az épségben maradt őrök rájuk rontottak de Myrus újra töltött, és a robbanó nyilakkal meg állította őket. 

-Kifelé, - kitörünk! – kiáltotta Helcor és kardot rántott, majd ki ugrott sátorból. Myrus követte.

A nomád katonák bár meglepte őket a robbanás gyorsan reagáltak. Helcor már nem tudta elkerüli a lendülő dárdát ami mellkasának tartott,  ám a fegyver fém hegye kicsorbulva pattant le róla. Helcor lélegzete egy pillanatra elakadt, de Myrus a segítségére sietett, megölte a nomádot. Az egész tábor felzúdult, mindenhonnan érkeztek katonák. Myrus kinyújtotta feléjük a két karját, nyitott tenyérrel előre, és csuklója alá rögzített szerkezetből apró kis nyilak tucatjait lőtte ki, akit a mérgezett nyilak eltaláltak rángatózva estek össze. Helcor kardjával vágott utat magának, ruhájának köszönhetően őt nem tudták megsebesíteni viszont az ő kardja akadály nélkül darabolta  fel a nomád harcosokat.  A lovak felé igyekeztek,  sikeresen fel is ugrottak  aztán gyorsan  a tábor széle felé vágtattak. Legalább ötszáz nomád állta útjukat. Nyílzáport zúdítottak rájuk, Helcor és Myrus nem sérült meg a nyilak lepattantak ruhájukról, és kabátjuk mögé rejtve fejüket és védték  ám lovaknak nem volt ilyesféle védelmük : a nyílzápor végzett velük. A nomád harcosok körbe vették a döglött lovak alól kikászálódó Árnyvadászokat. Helcor és Myrus egymásnak vetett háttal aprította az ellenséget , ám nem akartak elfogyni.

-Itt az idő! –mondta Myrus

-Szerintem is! –Myrus elővette a párnázott dobozból a két apró üvegcsét. Az egyiket oda adta Helcornak, majd a támadók közé hajították. Az üvegcsében lévő folyadék amint ütés érte felrobbant: a robbanás hihetetlen erejű volt : mindenfelé csak megcsonkított tetemek hevertek.  Mire a nomádok maradéka magához tért Helcor és Myrus eltűnt, nekik nem ártott a robbanás.

A nomádok nem is követték őket, rá jöttek nincs értelme valószínűleg démonokkal álnak szemben.

A két Árnyvadász füstösen kicsit kimerülve vágtázott  egyre távolodott a tábortól.

-Jó ötlet volt, menjünk erővel!  - mondta gúnyosan Myrus és megcsóválta fejét.

-Ugyan, a kán halott, mi meg élünk, keressük meg a következőt.

-Jó, de legközelebb ne akarj egy több százfős nomád sereggel szembe szállni!

-Miért te nem élvezted?- röhögött fel Helcor. Myrus egy darabig mérgesen nézett majd el nevette magát:

-Végül is …igen. – még egy darabig lovagoltak, hogy biztos távolságba kerüljenek. Aztán egy kis

patak mellett álltak meg pihenni. Levették felső testükről a különleges bőrvértet és megtisztogatták magukat. Helcor fintorogva nézte a bordáin elterülő jókora kékes-zöldes zúzódást.

-Átkozott dárda- morogta.

-Te beszélsz? –kérdezett vissza Myrus- a hátam csupa apró seb, azaz átkozott robbanóanyag, megszórta a hátam törmelékkel, apró kavicsokkal, ha nem lenne ez a ruha szétszabdalt, volna!

-És még ez csak eleje…az orkot nem lesz ilyen egyszerű megölni. – morgolódott tovább Helcor mert egy véres horzsolást fedezett fel az oldalán.

-Azért véghez visszük, -tapogatta a bordáit Myrus és közben felszisszent. –És kíváncsi vagyok vajon mit tudnak ellenünk tenni az Ezüstpáncélosok . Persze ha csak lehet kerüljük velük a harcot, de azért jó lenne tudni, mire képesek. –Helcor vállat vont

-Gyerekként, - kezdte mondani miközben a horzsolásait, nézte- a falumat megszállták, eszelős őrültek valami kis szekta tagjai akik vallási alapon akartak minket felkoncolni, aztán jöttek az Ezüstpáncélosok, és mindenkit megöltek ,a falusiakat is hogy ne legyen szemtanú, nem is tudom hogy úsztam meg szerencsém volt.  Akkor lehettem 15…ha Mustafar nem vesz magához és nem lát bennem fantáziát hogy harcosa  legyek már rég halott lennék. Vagyis ha ő kéri hogy öljek meg valakit örömmel megteszem.

-Egyetértek, -bólintott Myrus, én meg a Kereskedelmi szövetségben voltam  piti kis tolvaj már gyerekként, apámat, anyámat sosem ismertem, ha nincs Mustafar már átmetszeték, volna a torkom.

-Az most is megeshet, ha elkapnak a nomádok – vigyorodott el Helcor.

-De nem kapnak el! Na gyerünk, készüljünk, messze van még a követező nomád tábor.       

Néhány mérfölddel távolabb….

A harc lassan a végéhez közeledett a síkságon, a nomádokat a támadók sikeresen beszorították a sátortáborba. Ezüstpáncélosok és a birodalmi légiók túlerőben voltak, a nomádoknak esélyük sem maradt. A túlélők egy csoportja a kánjuk vezetésével megpróbált kitörni ám a lovagok gyűrűbe fogták őket. Sokáig és keményen védekeztek, végül a tucatnyi sebesült túlélő megadta magát. Közben az Ezüstpáncélosok módszeresen végjárták a tábort, minden egyes sátort egyesével végigvizsgáltak, az ellenállókat, pedig levágták. Votras, Kultar és Drandiel vezetésével az ezüstpáncélosok nem könyörültek senkinek.

A tábor túloldalán, hangos dübörgéssel, egy jókora fordulóval a mytaredni nehézvértes lovagok ismét a jórészt gyalogosan menekülő ellenségre vették magukat. A vágtázó lovak agyon tiporták az embereket, de sokszor a saját társaik taposták el őket,  az aki elesett, annak vége volt. A mytaredni katonák senkinek sem kegyelmeztek, túlságosan haragudtak a nomádokra, és most végre megfizethetek nekik. Atris herceg haditerve tökéletesen működött, sikerült szétforgácsolni a nomád fősereget, és külön-külön sorban semmisítették meg a kisebb csapatokat.  A tábor szélét elborították a lovak hullái, a számszeríjászok agyon lőtték a nomádok lovait így megfosztva őket a gyorsaságuktól. A gyalogosok, pedig fáklyákkal gyújtották fel a sátrakat. Foglyokat nem ejtettek, a foglyok csak lassítanák a sereget tudta ezt jól Atris  herceg is, már pedig egy lassan mozgó seregnek nincs esélye a nomádok ellen. Néhány tucat lovas élükön a kánnal megpróbált k kitörni, de útjukat állták  számszeríjászok és alabárdos gyalogosok, így hát megfordították lovaikat és vad vágtával próbálták kicselezni a nehézvértes lovagokat, ám közel kétszáz lovagok kellet volna átverekedni magukat, a lovagok egymás után kaszabolták le őket, a  kán alól kidőlt a lova és futva próbált menekülni, ám egy lovag hátulról fölnyársalta lándzsájával.  A menekülők közül csak kevesen tudtak kitörni és a lovakat hajszolva elmenekülni. Közben a tábor közepén az ezüstpáncélosok a központi sátorhoz értek.   

-Gyerünk be, a fősátorba! –intett Votras, és nyomában öt ezüstpáncélossal beléptek, az azóta  halott kán sátrába. Odabent félhomály valamint egy sebesült arcú és kezű férfi fogadta őket. Látszott, nem nomád.

-A Császárnő nevében: add meg magad! –mondta Votras. A sebesült elmosolyodott.

-Elmentek ti ám a francba! –majd előre nyújtotta tenyerét és egy tűzcsóva telibe kapta az ezüstpáncélosok vezetőjét, aki egyszerűen kirepült a sátorból . Az ezüstpáncélosok szinte azonnal  reagáltak, és rá vetették magukat  a sebesült What lovagra. A sebesült még két ezüstpáncélost fellökött, ám a többi bekerítette, és keresztül döfték, öt kristálykardpenge járta át testét. A What lovag végül véres habot köpve esett össze. Votras föltápászkodott és lerázta magáról a port.

-Úgy hiszem  győztünk, és most már bizonyíték is van a What jelenlétére. –mondta

-Ők álltak az egész mögött, tudtam Ezek a nomádok nem olyan jól szervezettek, maguktól nem lettek volna ilyen erősek. Átkozott, What lovagok, meg kell mindet ölnünk.

Félórával később Atris herceg a tisztek és az ezüstpáncélosok épp a továbbiakat beszélték meg  a néhai kán sátrában mikor az egyik ezüstpáncélos izgatottan be lépett.

-Uram, üzenet, a Császárvárosból, Lord Nordontól. Támadás készül a város ellen, haladéktalanul vissza kell térnünk! – lihegte. Votras nyugodtan bólintott.

-Rendben a lehető legrövidebb úton visszamegyünk.

-Túlságosan mélyen vagyunk a Nomádok területén, ha most félbeszakad a hadjárat annak veszélyes következményei, lehetnek. – csóválta a fejét Atris herceg, elvégre ő volt a főparancsnok.  

-Nem számít akkor is vissza, kell térnünk.

-Rendben, a legütőképesebb része a seregnek az ezüstpáncélosok, vonuljanak a Császárvároshoz amilyen gyorsan, csak tudnak. A fősereggel én egy jókora kanyarral még elveszem a kedvüket a nomádoknak, attól hogy üldözzenek, aztán én is a főváros alá vonulok, de azt hiszem ez sok időbe fog telni.- mondta Atris

-Renden, így jó lesz - bólintott Votras- még ma elindulunk haza. Ám ha útközben What lovagokra bukkanunk le vágjuk őket. De a nomádokat nem üldözzük. Nem vesztegethetjük az időt.