A fogadóban a tulaj kezeit tördelve, méltatlankodva jött elő, és panaszkodni kezdett.

-Ilyen itt még soha nem történt, ez rendes ! ha híre megy hogy megtámadták…. Ez sokba fog kerülni… -szavai elfulladtak mikor Atrex torkon ragadta és megrázta.

-Elhallgass! - a fogadós jobbnak látta ha hallgat, aztán észre vette hogy Kilvaren a szürke köpenye alatt miféle páncélt hord.

-Egy Ezüstpáncélos? Itt? Ha tudtam volna, hogy a Mytarend Császárság ….

-Elég!- emelte fel a kezét Atrex. A kocsmáros elnémult.

-Vajon hova tűnt? – gondolkodott Kilvaren. –Nyom nélkül tűnt el. Gyanús.

-Biztos, csatlakozott támadóinkhoz, ki telik tőle! –morogta Ordim.

-Nem érzitek merre van? –kérdezte Kilvaren- Ti megérzitek egymást nem?

-Mustafar el tud rejtőzni előlünk. –

-Egy biztos nem árult el minket ! – tette hozzá Atrex és kimutatott az ablakon. Mustafar hanyagul sétálva közeledett, kezében egy ruhába csomagolt valamit tartott. Úgy tűnt mintha a What köpenye lenne az, csak kissé megperzselődött, és véres volt. Kedélyesen mosolyogva belépett az ajtón majd így szólt:

-Nézzétek kivel találkoztam. – és ki borította a csomagot. Az össze csavart ruhából egy levágott fej gurult ki. A What-nő feje. Arcán torz rémület látszott.

-Még jó hogy volt nála kard, anélkül megszenvedtem volna míg leszedem a fejét.

-Mi ez az egész? –kérdezte Ordim dühösen.

-Nos, ez a nő volt Or’Gas’Dur tanítványa, rész vett a templom elleni támadásban is. Megakart minket állítani, mestere parancsára. De halála előtt még sok mindent elmondott.

-Miket? Mit tudtál meg?

-Nos, - ült le Mustafar és kényelmesen feltette a lábát az asztalra- Annilux jelenleg a What vezetője, egy nagy hatalmú démon is segíti. Ám nem ez az érdekes… ami érdekes, hogy a Loranden tagjai között áruló van.

-Mi ?! – kiáltotta egyszerre döbbenten Ordim és Wilbuer.

-Igen, de hogy ki az azt nem lehet tudni, sőt még az áruló léte is csak gyanú és Or’Gas’Dur egy ostoba tuskó, de ki tudja lehet hogy most igaza lesz, tényleg van áruló köztetek. –csend fogadta be jelentését.

-Lehetetlen! –mondta végül Ordim.

-Lehetetlen? A lehetetlenről tudnék mesélni! – mondta halkan Atrex.

Mivel már hajnalodott csak pár órát pihentek, aztán ismét útnak indultak. Meglehetősen nyomott hangulatban lovagoltak, a Lorandenekre rosszul hatott Mustafar bejelentése, áruló köztük, ilyen még sosem fordult elő, amióta csak létezik a loranden rend. Még Kilvarenen is látszott hogy zavarja a dolog, az járt a fejében, mindenképpen meg kell tudnia az igazat az árulóról, mert ha tényleg áruló van a Lorandenek között… akkor hatalmas bajban van Mytarend Az előző napi eső után, most kellemesen sütött a nap, de fagyos hangulatot nem tudta felmelegíteni .

-Akkor sem hiszem el! –törte meg a csendet Wilbuer. –Nem lehetséges!

-Ugyan, ugyan sokat kell még tanulnod a világról. – csóválta a fejét Mustfar.

-Tőled?! –kérdezett vissza.

-Sosem tudhatod kitől tanulod a legtöbbet.

-Egy ilyen torz lelkű gonosz embertől nincs mit tanulnia! –monda Ordim.

-Gonosz lennék? Miért ti talán nem öltetek tegnap este?

-Nem volt választásunk!

-Mindig van választásunk, Ordim, utolsó tanítványom! Például hagyhattad volna hogy megöljenek! Vagy, beléphettél volna az elméjükbe , befolyásolhattad volna őket!

-Erre én nem vagyok képes, több tucatnyi embert…lehetetlen! –csóválta a fejét Ordim kétkedőn

-Ordim te mindig magadat ismételgeted? ÉN képes lennék rá!

-Akkor miért nem tetted meg? – kérdezte Wilbuer. Mustafar vállat vont.

-Gonosz vagyok. Amúgy érdekes, de e világ legnemesebb legtisztább lényei a fekete tündék…ők nem tartottak gonosznak.

Ismét döbbent csend fogadta bejelentését. A fekete tündék, a világtól elzárva éltek, városukba senkit sem engedtek be, még a többi tünde fajt sem. Mustafar előhúzta inge alól ez üstnyakláncát, és megérintette a rajtafüggő amulettet.

Keal’Yes bár eddig csendben lovagolt, most felkapta a fejét.

- Felismerem, ez a fekete tündék keze műve, csak annak adják akit nagyra tartanak. Jártál, volna Lya’raonban ? Hiszen oda még minket sem engednek be a fekete tündék !Azt sem tudjuk hogy hol van! A fekete tündék elrejtőztek, hogy ne fertőzze meg őket a világ gonoszsága! Kívülálló még nem tért vissza onnan, vagy tízezer éve! Még a többi tünde se léphet be oda.

-Igazad van, szépséges tünde, tényleg nem hagyta el kívülálló, 10 ezer év, már persze ha magamat nem számítom. Pedig sokan próbálták, ott vannak mindjárt az Ezüstpáncélosok igaz Kilvaren, minden Ezüstpáncélos nagymester küldött oda expedíciót de soha nem tértek vissza. Láttam a hullájukat. A fekete tündék nem tűrték meg őket.

Kilvaren némán bámult Mustafarra, most elárulta érzelmeit látszott hogy dühös.

-Ez a történet… nehéz elhinnem. –mondta Keal’Yes

-Pedig hidd el, tudod volt ott egy lány… rá emlékeztetsz. Ő az egyik olyan ezen világon akiért hajlandó lennék meghalni.- válaszolta Mustfar mosolyogva. A többiek furcsán néztek rá. Kivéve Atrex, ó csak bólogatott mint aki ismeri a történetet.

-Na és ki a másik? Kiért halnál még meg? – kérdezte Ordim gúnyosan

-A másik, az én öreg barátom Atrex.

-De mit kerestél, a fekete tündék között? És hogy -hogy nem öltek meg? –Keal’Yes izgatottan kérdezgette tovább.

-Mit kerestem ott? Tanultam, megtanultam az ősi tünde mágiát, de tanultam én a nekromanták mágiáját is, és az orokok sámánisztikus technikáját. Na és hogy-hogy nem öltek meg? Fel ismerték a valódi énemet, a céljaimat, ők megértenek.

Keal’Yes komoran meredt Mustafarra. Aztán hirtelen lefordult a lova nyergéből

-Ne akarj az agyamban kutakodni! – nézett hátra Mustafar. Wilbuer volt az első aki leugrott lováról és ölbe vette a lány fejét. Mustafar volt a második, elhúzta tenyerét a lány arca előtt, és az lassan felébredt.

-Ha még egyszer megpróbálod meg öllek, nem haragszom rád, de ha megpróbálod, végzek veled!

-Azt hiszed hogy hagynám? – kérdezte Ordim.

-Azt hiszed meg tudnál állítani? - Mustafar szó nélkül vissza szállt a lova nyergébe. Kilvaren szokás szerint nem szólt, de jól az eszébe véste a dolgokat. Atrex viszont úgy csinált minta semmit se vett volna észre. Még fütyörészett is.

-Jó vagy? –kérdezte Wilbuer a lányt

-Igen, nem kellett volna bele mennem a fejébe de amit a fekete tündékről mondott, mintha fejjel mentem volna neki egy kő falnak. Hibáztam.

-Lehet hogy tényleg tanulhatnánk tőle, nagyon erős és sokat tud – súgta Wilbuer a lány fülé úgy hogy más ne halja.

-Igen, hisz hogy máshogy harcolhatnál a gonosz ellen, hanem ismered?

Miután a tünde lány pár perc múltán rendbe jött tovább lovagoltak. Kilvaren elgondolkodva nézte a gondtalanul mosolygó Mustafart.

Császárváros. 1765, a tavasz 66. napja

Láttam magam ellőtt. Bár tudtam , a józan eszemmel tudtam, hogy nem láthatom, hisz akkor már nem voltam ott mégis láttam, mert álmodtam. Miután a börtönben lejutottunk a csatornába a barbár föltartotta az őröket. A csatorna fedelén állt, és széles pengéjű kardjával hatalmas csapásokat osztogatott. Az őrök megpróbálták lerohanni, ám a barbár egymás után vágta le őket. Sokan voltak, nagyon sokan körülvették és sikerült többször is megsebezniük, egyikük kardja bele vágott a barbár combjába, dühödten ordított, és le csapta támadója fejét. Nem sokáig tarhatott ki, tudta ő is. Íjászok érkeztek végül és biztonságos távolból lőttek rá. Ekkor már kisebb hagyni hulla feküdt lábánál, amikor a vesszők érkeztek, több tucatnyi nyílvessző találta el, össze rogyott végül. Megpróbált föltápászkodni, de vissza zuhant, ám kardját még mindig szorította. Egy őr fölé hajolt ,hogy végezzen vele, de az utolsó erejével át döfte az őr gyomrát . ,, Még élek, még élek ! hörögte. – Vár a túlvilág és ti szolgáim lesztek, hamarosan találkozom… harc istenével! – kiáltotta utolsó erejével. Körbe állták körül, de ő vadul kaszált kardjával, sikerült keresztül vágnia az egyik őr bokáját. . Az íjászok közelebb jöttek és addig lőtték amíg csak lélegzett. Meghalt.

Azért halt meg hogy szabadok legyünk, és ő szabad is lett, a harcban ,meghalni számára a szabadságot jelentette.

Életem során ritkán éreztem megbánását, lelkiismeret furdalást. Miért? Mert ha még bűnt is követtem le, tudtam, nem volt más választásom, mert mindig éreztem hogy helyesen cselekszem. De a barbár halála miatt, rosszul éreztem magam. Volt még valami, ami zavart. Nem csak a mellettem fekvő férfi zavart, aki megkéret, hogy szerezzem vissza a testvérei által ellopott családi örökségét. Zavart a dolog, de nem tudtam miért. A furcsa álmaim az ismeretlen férfival aki folyton figyelmeztetett, és fenyegetett. Felkelt nap, és tudtam ha megakarjuk csinálni az akciót, pénzre lesz szükség, új ruhákra, fegyverekre, lovakra. Elég sok pénz gyűlt már össze, de még nem volt elég, kellett még ,mert ha balul sikerül az akció sok kell ,hogy elmeneküljünk. Készülődtem hát. Felöltöztem, é csak a kardomat vettem magamhoz. Tudtam merre kell mennem: a Császárváros lepusztultabb részeibe , oda ahol a csempészek vannak. Ők nem jelentik be ha kirabolják őket a városi őrségnél, és ha kis jelentéktelen figurákat támadok meg, akkor a Csempészcéh se figyel fel rám, vagyis tökéletes célpontok.

A város ezen részei hihetetlenül lepusztultak, jól ismertem itt nőttem fel. a folyó partján lévő nyomorult viskók mögül a csillogó császári palota oly távolinak tűnt. Micsoda, ócska környék, és itt eddig csak itt megy különféle börtönökben éltem.

Hamar kiszúrtam a célpontjaimat. Hárman voltak, rongyosak, ócska fegyverekkel, és bűzlöttek a sörtől. Oldalukon, bőrerszény, az esti bevétel. Undorítóan vigyorogtak rám mutogatták pudvás fogaikat.

-Nem jössz ide kis lány, látom, megbámultál minket !

-Nos igen, fiúk, van valamitek, ami kell nekem.

- Az biztos! -röhögtek

-A pénzetek. Ide vele. Sajnálom ,de szükségem van rá !

-Mit képzelsz szuka! – ordított rám az egyik és közel lépett hogy arcul csapjon. Elkaptam a lendülő kezét, és teljes súlyomat bele adva oldalra rántottam ,és kirúgtam alóla a lábát. Nagyot nyekkenve hasra esett, keze furcsa szögben állt, eltörhetett. A másik kettő kardot rántva ugrott rám. Könnyedén védtem heves csapásaikat, lassúak voltak, nem volt nehéz dolgom , könnyen eltaláltam őket. Nem halálos szúrásokat vittem be, nem akartam őket megölni de hamarosan, mindannyian vérző kézzel, lábbal hevertek előlem.

Elégedettem mentem vissza a szállásra. Most már mindenre volt elég pénzünk. Wing már ébren volt, várt engem.

-Minden meg van, van elég pénzünk.

-Rendben , szóval megcsináljuk?

-Igen, holnap, ma szerezzünk be mindet ami csak kell, és holnap vissza szerezzük ami a tiéd. – Wing hálásan rám mosolygott, és megölelt, megcsókolt.

-Tudod, nagyon hálás vagyok neked….

-Wing, egy valamit ígérj meg ,-toltam el magamtól- senkit sem ölünk meg csak ha nagyon muszáj. Most pedig jól figyelj, a terv a következő. Nem bonyolítjuk túl, be megyünk a palotába, aztán ha bent leszünk, te tudod merre kerüljük el az őröket és hogy jussunk be a látogatóktól elzárt részekbe.

-Igen. –bólintott.

-Aztán irány a testvéreid . Ha halkan dolgozunk, nem lesz probléma. Elkapjuk őket te az egyiket én a másikat, és rá kényszerítjük őket hogy engedelmeskedjenek. – bólintott.

-Úgy lesz ahogy mondod-felelte. Tekintete biztató volt , arca őszinte. Mégis nyomasztott valami. Éreztem, baj lesz. Általában hallgattam az ösztöneimre, de most úgy éreztem inkább a józan eszemre hallgatok. Az pedig azt súgta : vágjunk bele!

Másnap még korán reggel beszereztünk mindet, ami csak kellhet. Elegáns, díszes ruhákat, fegyvereket: magamnak, egy könnyű egykezes kardot választottam, markolatán egy apró fémrózsa díszelgett. Több köteg ruhát szereztünk, az ötletet még az a kereskedő adta akit kiraboltam: Ruha kereskedőként, jobban mondva ruha kereskedő házaspárként megyünk be. Fegyvereinket a ruhás zsákokba rejtettük. Mind ketten lovon mentünk, emellett volt még két öszvérünk is, azok hozták az árut. Gond nélkül jutottunk be a palotába, egészen a külső udvarba, ahova a kereskedőket engedik be, és ahová a nemesek jönnek ki vásárolni. Valójában ez az udvar egy szép park volt, bokrokkal, fákkal. Magamban nagyon boldog voltam, be jutottam a palotába, mindig reméltem, hogy sikerülni fog, de attól a bizonyos nyomasztó érzéstől nem tudtam szabadulni. A kertben nyüzsögtek a kereskedők és a nemes urak. Mi ketten miután sikeresen eladtunk egy elegáns női ruhát egy alacsonyabb rangú lovagnak- gondolom a szeretőjének vette, ez is szokás erre felé- nos szép csendben a bokrok felé húzódtunk. Nagy volt a tömeg az őrök nem figyeltek oda ránk. Átvágtunk néhány bokor között, most már a palota falánál jártunk. Néhány jókora fa egy kis ajtót takart, olyan volt mint egy cseléd be járat. Nem őrizte senki és nem is volt zárva. „Micsoda hanyagság!,, gondoltam. Az ajtó mögött egy kihalt folyosóra leltünk. Fáklyák nem világították, meg , ablakai sem voltak. Sötét egy hely , de távolról sem olyan sötét mint a börtön alatti csatornában volt. Ha lépéseket hallottunk, vártunk, vissza húzódtunk egy oszlop vagy egy szobor mögé. Elkerültünk két őrjáratot, számtalan szolgát és cselédet, míg végül egy újabb cseléd bejáraton keresztül ki jutottunk a nemesi szállásokhoz. Két palota őr jött arra de ügyet sem vetettek ránt, elvégre ez a nemesek lakrésze volt mi meg elegánsan néztünk ki, itt több tucatnyi nemesi család tagjai éltek, bármelyikhez tartozhattunk, nem ismerhettek mindenkit név vagy arc szerint. Simán ment de mégis elszorult a torkom. Egy ezüstpáncélos sétált ki lassan az egyik ajtó mögül. Nem szólt semmit csak megbámult minket. Furcsa érzés volt, tudtam nem értesíti az őröket, mégis bajt fog jelenteni, a fene vigye el, velük nem akarok találkozni!

-Erre! –súgta Wing. –itt van a lakosztályom ,illetve most még a testvéreimé!—. Az ajtó nem volt zárva, én pedig egy mozdulattal be rúgtam és egy lendülettel elő rántottam kardomat. Egy fegyveres szolga állta utamat, fegyveres bár kardja hüvelyében volt, kezében egy tálca ételt tartott, nem sokat gondolkodtam egyszerűen orrba vágtam a kard markolattal. Nagyon elegáns lakosztály volt, méregdrága bútorok, szőnyegek, ezüst, arany és bársony minden felé. A zajra két harminc körüli, drága ruhát hordó fegyveres férfi jött elő. Egyikük a magasabbik tömött bajuszt viselt. Hasonlítottak Wingre.

-Te ?! mit keresel itt?- kérdezte a bajuszos és elő húzta kardját. A másik szintén. Wing a bajszosra vetette magát, én pedig az alacsonyabbik testvérre támadtam. Bár jól harcolt, hamar a szoba sarkába szorítottam, és kétszer is megvágtam a kezét, majd jól gyomron rúgtam. Lihegve, össze görnyedve dőlt a falnak. Nagyon baljós érzésem támadt, pedig ott volt előttem védtelenül.

-A fene, nem gondoltam volna hogy egy női bérgyilkossal öletsz majd meg!- mondta az alacsonyabb testvér Wingnek, aki épp a bajszost szorította a sarokba, majd verte ki kezéből fegyverét.

-Bérgyilkos? Én nem vagyok bérgyilkos! –mondtam. Valami nagyon nem stimmelt itt.

-Miért gondold hogy bérgyilkos vagyok?! –kiáltottam rá

-Ne hallgass rá!- kiáltotta Wing- Hazug kutya!

-Szóval?- kérdeztem és torkának szegeztem a kardomat. Wing közben szintén leterítette a bajszost.

-Wing, nem először akarsz megöletni, de most fordul elő először hogy be hülyítettél valakit! –felelte az alacsonyabb testvér. Wingre néztem és mindent megértettem. Hirtelen megvilágosodott minden. Minta eddig egy sötét lepel lett volna a szemem előtt. Ő volt az áruló. Ő árulta el testvéreit, ő akarta megöletni őket a vagyonért, rögtön apjuk halála után bérgyilkosokat fogadott fel, de kudarcot vallott ezért került börtönbe.

-Becsaptál. Becsaptál de rohadék! – üvöltöttem.

-Kit érdekelsz? Amit akartam megkaptam! - nevetett fel, le ütötte testvérét és magasra emelte kardját hogy megölje. Túl messze voltam tőle, legalább hat lépés, nem érhetem oda időben hát eldobtam a kardom, mintha csak egy tőrt dobnék. Bele állt Wing hátába ,a penge hegye a mellkasán bukkant ki. Szép arca most eltorzult, ajkai közül vér csordogált. Kínlódva tántorgott míg végül össze esett.

-A francba, ha tudtam volna, hogy átver….fordultam a két testvér felé.

-Semmi gond, lihegte az alacsonyabb, megmentettél minket ez a fő. De hogy a csudába tudsz ilyen jól küzdeni? Nő létedre, ráadásul? Ki vagy te?

-Én… - kezdtem és akkor szinte feltépték az ajtót. Két ezüstpáncélos lépett be. Mozdulni sem maradt időm. Nem vettek elő fegyvert, egyikőjük hozzám lépett felemelte öklét, és aztán elsötétült előttem a világ.

Mikor magamhoz tértem tudtam már másnap reggel van. Egy kicsi de szépen berendezet szoba ágyában feküdtem, a jókora nyitott ablakon madarak énekét hozta a szél. Nem börtön cella volt vagyis nem voltam fogoly. Az ágyam mellett ült egy férfi. Felismertem, és szívemet elöntötte a jeges rémület. Ő volt az akibe soha nem akar épp eszű ember bele kötni: Lord Nordon az ezüstpáncélosok vezetője. Mozdulatlanul meredt rám.

-Jól vagy ?-kérdezte.

-Igen, azt hiszem csak a fejem kicsit fáj.

-Nem kell tartanod tőlem, egyelőre. – éreztem igazat mond, nem bántani akar, valami mást forral. -Mindent tudok ám rólad, nem volt nehéz kideríteni, te Mióna Hangenis vagy, egy szökött fogoly, akire jelenleg 400 birodalmi arany a vérdíj. Nem is rossz ilyen fiatalon. Tudod, gyilkossági kísérlet a palotában, szökés a börtönből, börtönőrök megölése, hm, ezért az ezüstpáncélosok által őrzött verembe kéne kerülnöd.

-De nem kerülök igaz? – föl állt és járkálni kezdett a szobámban.

-Neked tehetséged van, tudom. Olyan ajánlatot adok neked amit nem utasíthatsz vissza. Hamarosan meglátogat valaki. Ő is megállapítja majd hogy neked tehetséged van. Föl fog valamit ajánlani, és te elfogadod.

-Mit ajánlhatna nekem? És ki fog megkeresni? –

-A Loranden egyik mestere, és a tanítványává fog fogadni. –megráztam a fejem. Nem akartam elhinni a dolgot.

-Nekem itt valami gyanús, mert mi van ha nem engedelmeskedek? Megyek a Verembe?– Nordon elmosolyodott.

-Ha bármikor problémát okozol, ide kerülsz a palota alá, a sziklába vájt titkos börtönbe és hosszú évtizedeken keresztül szenvedsz majd, mielőtt meghalsz.- tudtam igazat mond, nem csak ijesztget

-Szóval, mit kell tennem miután befogadtak a Lorandenek? Kémkedjek? –

-Nem, csak, várj , várj az utasításaimra, ha utasítalak, engedelmeskedsz!

-Na és ha bele néznek a gondolataimba?

-Ha jól viselkedsz nem turkálnak a fejedben.

- Egyszerűen ez szerintem képtelenség, nem régiben még szökött rab voltam ,most meg Loranden tanítvány?

-Ebben az országban, ebben a városban az én akaratom érvényesül! – válaszolta

-Már csak egyre vagyok kíváncsi, honnan tudtat, hogy adottságom van? –

-Ez maradjon az én titkom!- felelte és kiment. Vagy másfél óra is eltelt, mikor diszkréten kopogtak az ajtómon. Egy vén tünde lépett be.

- A nevem Lea'ney nagymester, - mondta halk reszelős hangon.

- Leányom, nagy szerencséje a sorsnak hogy pont ide vetett téged. Te nagy tehetség vagy, érzem. Kár hogy nem fiatalabb korodban kerültél hozzánk, de így is megkezdjük kiképzésedet, nem akarjuk hogy elvesszen egy ilyen tehetség!

-Köszönöm mester!- hatottam fejet előtte.

-Van valami amit szeretnél elmondani? – kérdezte a mester- Látom hogy valami nyomja a lelked!

Izgulni kezdtem, rá jött volna, máris? Ha kiderül hogy miért küldött ide Nordon…de aztán valami eszembe jutott.

-Van egy álmom- mondtam- egy férfiról, nagy hatalmú férfi, álmomban figyelmeztetett , hogy majd meg akarom ölni…. De ő ezt nem fogja hagyni és ha az útjába állok ,elpusztít. – az öreg mester szemmel láthatóan izgatott lett.

-Hogy nézett ki az a férfi?

-Fiatal, harminc év örüli, fekte hajú, mosolygott, és a szemei, olyan különös fénnyel izzottak!

-Edgo Mustafar , - sóhajtotta a vén tünde- hát róla álmodtál, hihetetlen, nem véletlen hát hogy ide kerültél, talán az lesz a sorsod hogy te szál szembe Mustafarral ! Holnap reggel el is kezdjük a kiképzésedet, nincs vesztegetni való időnk!

Nem sokkal később A Loranden nagymesterei összeültek. Persze engem oda nem hívtak meg, pedig a nagymesterek a sorsomról döntöttek.

-Nehezen fogom fel , miért ajánlotta figyelmünkbe a lányt Lord Nordon, kíváncsi vagyok mi lehetett a célja! – mondta Riad.

-A válasz egyértelmű, valamivel a kezében tartja a lányt, hogy mivel az nem is érdekes, de ami érdekes, hogy minden bizonnyal azért küldte közénk, hogy kémkedjen neki, legyen egy be épített embere közöttünk! – válaszolta Haze

-Akkor, tüntessük el innen, küldjük a lányt egy vidéki templomunkba ahol semmi bajt nem okozhat!- javasolta Riad.

-Nem tehetjük, Riad- mondta az öreg Lea'ney.

-Na és miért nem?

-Az álma miatt, Mustafarral álmodott, hogy neki kell megölnie….-döbbenten hallgattak el.

-Az álmok néha nem pontosan a valóságot mutatják, ezt mind tudjuk. – tette hozzá Haze.

-Mustafar azt mondta az álmában hogy meg öli a lányt ha szembe szegül vele, szerintem Mustafar tart a lánytól.

-Mustafar szerintem senkitől sem tart.- ellenkezett Haze.

-Szerintem meg, meg kell védeni a lányt mindenkitől nagyon hasznos lehet Mustafar ellen!

-Van benne valami –bólogatott Riad –Ráadásul ha tudjuk hogy kémkedik Nordon-nak, olyanokat mondunk el neki amit direkt Nordon tudtára karunk hozni! Átverhetjük!

-Jól van, így csináljuk! –bólintott rá Haze- most már csak egy dolog izgat, vajon mi történhet most a kis csapatunkkal, vajon meg találják a bűnöst aki lemészárolta a templomunkat