Gengsztersors

Prológus

1937, február 19. New York , állami börtön.

A kis cellában mindössze ketten voltak, egy Rab, és egy Riporter. A Riporter harminckét éves, magas, vékony, vörös hajú, szemüveges férfi, idegesen pislogott a másikra.

A Rab, barna hajú, magas, vállas erős testalkatú, és nyugodtan feküdt a cellában lévő ágyon. Karján, lábán  fehér kötés, egyébként rabruhát viselt. A lábát is furcsa szögben tartotta, és egyébként is nehezen mozgott: lassan megfontoltan, így is minden mozdulatra kín szaladt át, egyébként rezzenéstelen arcán, súlyos sebesülésekből épülhetett fel nemrégiben. Ellenben a Riporter arca nem maradt rezzenéstelen: látszik hogy ideges, arca kivörösödött, izzadt. -Nem kell tőlem félnie, hisz ha akarnám se tudnám bántani, még mindig nagyon gyenge vagyok-mondja a Rab.

-Tudom, mondták az őrök, meg az orvos is , hogy majdnem meghalt.

-Igen -bólint rá-de csak majdnem, persze nem mindegy? A végeredmény szempontjából...most vagy később… akkor is ennyi volt.

-Ezért hívott ide? Hogy utoljára üzenjen?

-Talán, ebbe még magam sem gondoltam bele, de szeretném elmesélni valakinek a sorsom. De ne feledje csak akkor közölheti miután...de hisz tudja.

-Igen, így lesz, a Times-ban nem fog csalódni-ígérte a Riporter.

-Aha, pedig az utóbbi tíz éven sok rosszat írtak rólam, meg a társaimról. A nagyobb része hazugság, és ostobaság.

-Éppen ezért örülök, hogy szóba áll velünk, vége fény derül erre a sötét világra! -feleli fellelkesülten a Riporter, és közben arra gondol ezt a mondatot a cikkébe is bele írja. Aztán arra hogy , azzal kellene indítania : le írja a börtönt, élénk színekkel ecseteli a komor épületet, a kicsi szegényes cellát, ahol egyedül van a Rab, mert az őrök szerint veszélyes lenne össze ereszteni másokkal, meg különben is, a hatóság reménykedik, hogy vallani fog, így az utolsó pillanatig vigyáznak rá, mint a hímes tojásra. Ezt már a Rab mesélte neki, és azt is: nem fog vallani soha.

-Szóval, hogy kezdjem?

-Csak meséljen.

-No jó, de magának, mint férfi a férfinak? Vagy mint a vallató tiszteknek szokás?

-Nem, hanem inkább az olvasóknak, hiszen nekik üzen, nekik akarja elmesélni az életét.

-Jó, értem, de tudja nem emlékszem ám mindenre, olyan mozgalmas életet éltem, hogy csak a legfontosabb események maradtak meg, a többi bele veszik a ködbe.

-Nem gond, úgy is csak a fontos dolgok számítanak, ami önnek fontos, úgy értem.

A Rab megfontolja a hallottakat, majd dönt és bele vág, mesélni kezd.

Gyermekkorom

I. Fejezet

A nevem Vincent Donnelly, ha pár éve olvasták a híreket-bár az utóbbi időben ismét bekerültem az újságokba -szóval ott olvashattak rólam leginkább leszámolások és bűnügyek kapcsán.

Foglalkozásomat tekintve: bérgyilkos vagyok, voltam, pontosabban mondva: az egyik legerősebb New York-i családalkalmazásban álltam.

Meg kell, hogy mondjam, jól csináltam, sőt én voltam a legjobb, az igazat megvallva még mindig én vagyok.

Szerettem ezt az életet, gazdag lehettem, és hatalmas, féltek tőlem és tiszteltek, igaz a veszély hogy ott hagyom a fogam mindig fönnállt, de hát egyetlen egy munka sem életbiztosítás.

Egy igazi nagy menő gengszter életét éltem, egészen addig amíg...amíg nem jött egy nő.

Nem úgy, mint gondolják, mint ahogy azokban az ócska kis ponyvákban van, egyszerűen arról van szó, hogy én nagyon sokáig szerencsésnek mondhattam magam, de végül a sors, jól kicseszett velem, egy nő képében. Vagyis hát nem pont úgy... De, majd ha oda értem a történetemben elmesélem hogyan is értettem.

Ja igen, majdnem elfelejtettem, az újságok szeretik a csúfnevükön hívni a hozzám hasonlókat, tehát ha kíváncsiak, akkor Vincent az ügyes fiú néven ismernek az alvilágban.

1900-ban születtem, május huszonhatodikán. Apám ír anyám, pedig olasz származású eredetileg, de ez nem számít annyira a gengszterek között, mint ahogy az átlagember képzeli, főleg, hogy apám és anyám is már itt született.

Anyámra egyáltalán nem emlékszem, meghalt három éves koromban, és magunkra maradtunk: az apám, a másfél évvel fiatalabb öcsém és én.

Így hát anya nélkül nőttünk fel, de az apám igyekezett minél jobb nevelést adni nekünk, ezért időről- időre összeállt valamelyik prostival a környékünkről, hogy a pótmamánk legyen.

Tudom milyen véleménnyel, vannak az emberek az utcalányokról: hát tudják meg, attól hogy valaki pénzért kefél, még lehet remek családanya, aki szereti a gyerekeit, higgyék el ez így is van, köztük nőttem fel, ezek a nők bármire képesek a gyerekeikért, már ha voltak, apám mondjuk eleve csak olyannal állt össze akinek voltak gyerekei.

Mindegyikükre szeretettel emlékszem vissza, azt hiszem ők is igaz szívvel szerettek minket, jó volt ez akkor így, úgy élhettünk mint egy igazi család.

Nos, miután a pótmamáimról beszéltem, jöjjön az apám , Mike Donnelly.

Ő is bűnöző volt ,de nem olyan nagymenő mint én, apám csak egy verőlegény szintjére jutott el , ha megbízást kapott rá: házakat rabolt ki, térdeket tört el, , boltokat vert szét úgy is mondhatnám hogy kisstílűnek számított.

Biztosra veszem, ha most olvassák szavaimat, arra gondolnak: na, ha gengszter volt az apja, akkor biztos piált és verte őket, mert ügye vallják be: jó érzés a rosszat feltételezni másokról.

Csakhogy itt nem ez a történt, nem volt alkoholista, ha piált is egy-egy akció után, sohasem előttünk, és ilyenkor mindig akadt aki vigyázott ránk.

Beíratott minket a közelben lévő legjobb iskolába, a század elején nem minden gyereknek adatott ez meg, utólag vissza gondolva nagy dolognak számított, hogy tanulhattunk, de persze akkor hidegen hagyott, sőt utáltam a dolgot. Szóval az iskolába leginkább a környékbeli srácok jártak, legtöbbjük normális polgári családból származott, de azért akadtak szép számmal hasonszőrűek is mint én.

Igyekezett, nekünk gyerekeknek jobb életet nyújtani.

Igazságosan, persze azért keményen nevelt minket, előfordult hogy le kevert egy-egy pofont, de indulatból nem bántott minket. Sok szomszéd gyereket rendszeresen ököllel ütött-vágott az apja, mi csak akkor kaptunk egyet néha-néha ha valami igazán rosszat tettünk. Nem is emlékszem egyetlen ilyen esetre sem, nem maradtak meg az emlékezetemben.   Vagy ha bele gondolok egyszer mégis, az a pofon örökre az emlékeimbe vésődött  ugyanis olyat követtem el amit nem lett volna szabad. Voltaképpen olyan akartam lenni mint ő, és ezt nem akarta hagyni.

Úgy tizenkét-tizenhárom éves lehettem, már nem vagyok benne biztos, de abban igen, hogy egy téli éjszakán történt.

A külvárosban, de azért normális környéken laktunk. Mármint úgy normális, hogy itt soha nem volt lövöldözés vagy rablás. Egy jókora bérházban éltünk, de a lakás ajtót például soha sem zártuk, nem volt olyan ember, aki ezen a környéken be tört volna, itt a lakók meg védték egymást, ma már nincs ilyen összetartó közösség, sajnos.

Igaz, kívülről nézve csúnya egy helyen éltünk, ronda nagy komor bérházak, és akkoriban arra fele még az utcákat sem fedték, eső után sárban dagonyázhattunk.

Szóval, ha az emlékezetem nem csal, azokban az években, Rosie volt a pótmamánk. Nem ez volt az igazi neve, de mi csak így ismertük, olyan volt tényleg, mint egy szép vadrózsa.

Apám mondogatta ezt, de abban már nem vagyok biztos, hogy le is feküdt-e vele. Rosie a szomszéd lakásban élt, és gyakran átjött, hogy eligazítsa a mi háztatásunkat.

Azon a bizonyos éjszakán, vastagon, sűrű pelyhekben hullott hó, az ablakból a gyéren kivilágított utcát alig lehetett látni.

Apám egy másik fazonnal, akinek már nem emlékszem a nevére, de arra igen hogy nagy kövér borostás képű, whisky szagú pasas volt, még kora délután elmentek valahová, valami üzleti ügyet kellet elintézniük.

Ránk gyerekekre Rosie vigyázott, adott nekünk vacsorát, jól főzött, és mindig mosolygott, erre emlékszem, meg a szép vörös hajára és mindig ki pirult arcára. Talán ha huszonegy éves lehetett, csak ennyi maradt meg belőle, rég volt már.

De az élesen bennem van, hogy át jött adott egy jó éjt puszit mint az igaz anyák és azt mondta:

-Jól van, ágyba! Ha apátok haza ér, nem találhat ébren benneteket! Meghagyta, aludnotok kell mire megjön! -aztán el ment, magunkra hagyott minket. Jimmy az öcsém és én persze nem aludtunk, amint kitette a lábát Rosie, föl ugrottunk az ágyunkból és átmentünk a nappali szobába. A mi szobánk kicsi volt hogy épp csak elfért benne két ágy, apró sötét ablakkal.  

A nappali nagyobb volt, onnan láthattuk az egész utcát, de nem csak azért jöttünk át ide, itt tartottuk a képes újságokat, no meg a gramofont, is amivel sokat szórakoztunk. De most nem, nem akartuk hogy Rosie meghallja és átjöjjön. Álltunk hát az ablakban és bámultuk a hóesést, és közben minden féléről beszélgettünk.

Az öcsém, Jimmy alacsony, vékony csontú szemüveges fiú volt, az arca állítólag anyánkéra hasonlított. Bár fiatalabb volt mint én, sokkal többet olvasott, és jobb tanulónak is tartották. Nekem csak úgy maradt ez meg, hogy Jimmy mindig könyveket ,meg az újságokat bújta.

Én, a nappalinkban álló ágyon térdelte, az ágy egészen a fal mellet volt, az ablakok alatt, öcsém, pedig hátát a falnak vetette és úgy olvasott valami újságot.

-Látod, itt arról írnak, hogy a törökök teljesen elvesztették minden Európai területüket, még a nyáron történt mindez, és a cikk írója szerint még háború lehet ebből, bár nem sok jót jósol a törököknek.

-Aha- ásítottam-és ez miért érdekes?

-Tudod, van az a fazon, az a Mohamed, a török, tudod félszemű, csorba fogú.

-Mi van vele?

-Hát ezért ingerült mindig. Biztos mérges mert a hazáját feldarabolták.- az említett pasas ott lakott az utcánkban, kisstílű tolvajnak ismertük.

-Figyelj, lehet nem is török igazából, halottam amikor Apa beszélgetett vele, és hát, szerintem csak csúfolják azzal, hogy török. Egyébként is nem mindegy?

-Nem, tudod a tanárunk, Mr. Braun azt mondta...

-Mr Braun egy hülye segg! -vágtam a szavába, Braun az iskola igazgatója volt, ki nem állhattam, mindenbe bele ütötte az orrát, azt hitte több mint mi egyszerű emberek, és lenézte azokat akikre én felnéztem.

-Na de...-próbált az öcsém észérvekkel meg győzni de én csak legyintettem, aztán inkább bámultuk a hó esést.

-Mikor ér már haza? Elég késő van, nem igaz? -kérdezte percek múlva, láttam Jimmy aggódik, kezd idegeskedni.

-Majd haza ér, ha végzett.

-De ha valami baj érte? Emlékszel , Morris-ra, itt lakott szemben, négy gyerekük volt, Morrist agyon verték, és a felesége a gyerekekkel el költözött, állítólag valami szegény szálláson laknak.

-Honnan veszed ezt a baromságot?

-Halottam, tudod, fecsegnek az emberek-vont vállat.

-Hát, tudd meg, Morris alkoholista volt, többet volt részeg mint józan! Apa mondta, ezért is halt meg.

-De akkor is, bárkit élhet baleset! -aggodalmaskodott tovább.

-Elég! Nem szabad így beszélned! Te is jól tudod, semmi baja sem lesz, és haza jön hozzánk!

Szerencsére abba hagyta az aggódást. Nagyon idegesített az ilyen beszéd, talán épp azért mert én is mindig aggódtam, de ezt soha nem mondtam ki. De hát akkor még csak egy kis kölyök voltam, természetes hogy féltem időnként, csak hát a nagyobb testvér is én voltam, nekem példát kellet mutatnom az öcsémnek, vagyis én így éreztem.

Éjfél is lehetett már, mi ketten lassan elaludtunk, összebújva az ágyon, pokrócokba be csavarva. Nem először fordult elő, ha apám haza ért, óvatosan jött be, hogy fel ne ébresszen, és átvitt minket a saját ágyunkba, de ezen az estén, hangos dördüléssel lökte be az ajtót. Rémülten ugrottunk fel,: apám azt a fazont támogatta akivel el ment dolgozni, a pasas alig állt a lábán, és folyamatosan nyögött, ennek ellenére kezében még most is egy pisztolyt szorongatott. Apámon szét csúszott a kabát, biztos ahogy cipelte a társát, mind kettejükről szakadt a víz, annak ellenére, hogy még mindig esett odakint a hó.

Egyébként apám magas vállas férfi volt, barna hajjal és szemmel, eléggé hasonlítok rá, állkapcsa erősen előre ugrott, és folyton borosta borította, na mondjuk ez rám már nem igaz.

Szóval, szó szerint beestek az ajtón.

-Segítsetek! - szólt nekünk, és mi ugrottunk, ekkor láttam meg hogy férfi megsebesült, gyomrán a ruha teljesen vörös volt már, golyó ütötte lyuk volt a hasán, nagy és ronda seb, most már tudom ilyen és ekkora sebet, csak nagy kaliberű fegyver, mondjuk puska okoz.

Leterítettük az ágyra, miközben folyamatosan nyögött és hörgött. Szemei nyitva voltak, de szerintem már nem látott semmit, nem volt magánál. Szájából véres nyál szivárgott, lecsöpögött a szőnyegre.

-Jól van srácok, jól figyeljetek! -fordult hozzánk apám komoly arccal. Most el kell mennem, Rosiet nem hívom át, nem akarom bele keverni. Amíg vissza nem érek, vigyázattok rá! -aztán elviharzott.

Ott maradtunk egy haldoklóval, egy nagydarab, pia bűzös, hörgő férfival.

-Jimmy. -szóltam az öcsémre de nem reagált, így hát rá ordítottam: Jimmy!

-Mi van?

-Hozz valami rongyot, vizeset, rá tesszük a homlokára. -így is tettünk, de szerintem nem sokat számított, a pasas amint mondtam nem volt magánál. Figyeltük ki-ki hagyó lélegzetét, aztán a pisztolyt amit még mindig szorított. Forgótáras fegyver volt, egy Smits' and Wessson, American típusú.

Óvatosan érte nyúltam, és lefejtetten újait róla.

-Mit csinálsz?- kérdezte Jimmy

-Csss!- csitítottam, és már majdnem meg volt a fegyver mikor felhördült a haldokló, nem is értem miért, talán valahogy érezte hogy elveszem a fegyverét, mindenesetre úgy megijedtünk mindketten hogy hanyatt estünk, a pisztoly meg a padlóra zuhant.

Miután vissza nyertem a bátorságomat, fölvettem a pisztolyt.

-Ne , Vincent, ne tedd! Tudod, apa megtiltotta, nem nyúlhatsz fegyverhez!

-Áh- legyintettem-hagyjál.- Nem kell tudnia róla, ha te nem köpsz nem jön rá. -és a pisztolyt a saját szobámban dugtam el, a párnám alá. Miért tettem? Nem tudnám megmondani, de mindig irigyelten azokat akiknek fegyverük volt, és féltek tőlük, és tisztelték őket. Pénz hatalom tisztelet, számomra akkor ezek voltak az értékek. Az igazat megvallva, ez ma is így van.

Hajnalban tért vissza apám, néhány másik férfi társaságában, megragadták a közben, már szinte teljesen le csendesedett férfit és el vitték, szerintem lehet hogy ekkora már meg is halt, de ebben nem vagyok biztos.

Elvitték a maga tehetetlen testet, de az egyik férfi ott maradt a lakásban.

Az öcsém, mindez idő alatt a szobánkban maradt, vagyis inkább oda bújt, nem akarta mindezt látni, de én végig néztem az egészet.

A nappalinkban maradt férfi meg szólított:

-Szia, Vincent. - ismertem az illetőt, lehetett vagy 33 éves, és a Mason Dixon névre hallgatott.

Átlagos magasságú, és testlakatú volt, mégis mindenki tisztelettel beszélt róla. Arca viharedzett arc, mindig komor, szemei mint egy lándzsa átdöfték az embert. Halkan szólt és keveset beszélt, fekete haja a homlokán már erősen ritkult. Ezenfelül ő volt a leghírhedtebb gyilkos az egész városban, a lehető legprofibb, és most itt állt velem szemben. Mindenki tisztelte a környéken még a többi maffia családban is tisztelték  és féltek is tőle, pedig Mason Dixon csak ritkán ölt saját kezűleg, de ha ő üldözött valakit, akkor az egész biztosan meghalt, épp ezért volt ilyen félelmetes.

-Üdv, Mr. Dixon. -rebegtem

-Csak Mason, rendben? Csak hívj Mason-nek. - elegáns, méreg drága ruhát hordott, nem olyat mint mi, egy darabig még álldogált, de amikor apám vissza tért, biccentett és ott hagyott minket.

Apám engem bámult.

-Hol van? -kérdezte végül .

-Mi? -tettem az ártatlant.

-A pisztoly, hová tetted? Elvetted igaz? -hangja vészjósló volt.

-Nem én nem...-ebben a pillanatban oda lépett és pofon vágott, az ütéstől elterültem a földön, a nyoma még napok múlva is meglátszott.

-Hol van?! - ordította, én pedig nem tehettem mást, el szedtem a fegyvert, amikor a kezébe nyomtam azt hittem ismét meg üt, de nem csak mérgesen nézett.

-Mars az ágyba! Tünés.- mentem lefeküdni, Jimmy úgy tett mintha aludna, pedig mindent hallott. Sokszor csinálta ezt, úgy tett mint aki nem látja a dolgokat, hátha akkor meg sem történnek.  

Jut eszembe, lehet nem is ezzel kellet volna kezdenem, hanem inkább a Családdal. Nem tudom mennyire, ismerik New York családjait, így hát először róluk kéne mesélnem. Szóval , a környék korlátlan ura egy Anthony Duvall nevű férfi volt akkoriban , írnek mondta magát de sokak szerint skót származású, persze ezt szemtől szembe nem merte mondani neki senki. Lehetett vagy hat láb hét hüvelyk magas, és sólyom arcú, acélszürke szemű.

Inkább szikárnak tűnt ,sem mint nagydarabnak, mégis mindenki rettegett tőle, valamikor az 1910-es évek elején vette át a hatalmat a város ezen része felett, akkor lehetett úgy negyvenöt éves. Híres volt a kegyetlenségeiről, de velünk jól bánt.

Ő volt hát a mi főnökünk, nekünk gyerekeknek olyan volt mint egy nagybácsi, de nem olyan kedveskedő típus, valahogy mindig rideg és hűvös maradt. Duvall mindenféle nemzetiségű embert alkalmazott, nem úgy mint mondjuk az olaszok, akik csak a saját fajtájukkal üzleteltek. Persze többségében írek, meg skótok, angolok szóval az óhazából származók dolgoztak neki, de alkalmazott néhány zsidót, kínaikat, négereket, mondjuk őket csak az alja munkára természetesen, besúgónak, meg ilyesminek.

A nagyfőnök nemcsak mindenféle embert alkalmazott, de a munkában is hasonló elvet vallott, mindenben benne volt a keze ami csak illegális, szerencsejáték, védelmi pénzek, csempészet, ópium, fegyverek, vesztegetések, gyilkosságok, egyszóval mindent ő tartott a kézben a környékünkön, úgy is mondhatnám több vasat tartott egyszerre a tűzben.

Voltak még persze más családok is, több olasz család ők voltak a legtöbben, az olaszok. Viszont az írek közül Anthony volt a legnagyobb hatalmú, sőt, a nem olaszok között is ő volt a legerősebb, szervezete ugyanakkora és ugyanolyan erős volt, mint a legnagyobb olasz családoké.

A környékbeli gyerekekkel, együtt mi is a közeli iskolába jártunk, kétféle gyerek járt ide: a kispolgárok gyerekei, meg mi a maffiózók gyerekei.

Emlékszem egy esetre, még mindig tél volt, néhány hét telhetett el, azóta ,hogy apám felpofozott.

Mentünk az öcsémmel az iskolába, a hó egészen a térdünkig ért.

Az iskola nagy szürke tégla épület volt, előtte kovácsolt vaskerítés, ott támaszkodott Nick Duvall, Anthony unokaöccse.

Nick öt-hat évvel lehetett idősebb nálam, és soha nem járt iskolába, úgy hírlett évekig az utcán csavargott, Chicagóban, Nick ott élt a szüleivel, de a szülei meghaltak, és ő csavargó lett, míg a nagyfőnök Anthony Duvall rá nem talált. Az igaz, hogy iskolába nem járt, de azért nem volt analfabéta, tudott írni-olvasni meg számolni, elég eszesnek mondanám, annak ellenére hogy iskolát csak kívülről látott.

A csavargás meg is látszott rajta, egyáltalán nem tűnt barátságos fickónak.

A nagybátyjához hasonlóan ő is magas volt, de szén fekete hajú és szemű, valamint ő nem volt olyan szikár és inas sem, sőt szerintem kissé túl súlyos volt, de a nők akikkel együtt élt mackósnak mondták, hát nem is tudom, szerintem ez ugyanaz mint hogy kövér. Miközben beszélt általában hunyorgott a szemével, arca szögletes volt, karakteres. Lobbanékony természetűnek ismerték. , sosem lehetett tudni, hogy mitől gurul be, épp emiatt ragadt rá a Nick a Vadállat becenév.

Akkor hát amint mondtam, Anthony volt a nagyfőnök, Nick a jobb keze, de még jó pár rokon tartozott a vezetőségbe, Anthony három testvérrel, és öt unkaöccssel rendelkezett, ők vezeték a Duvall- családot, de én igazából, csak a nagyfőnököt, meg Nicket ismertem igazán jól.

Tehát reggel ott állt a kerítésnek támaszkodva, és cigarettázott. Rám várt, általában többször is összefutottunk így a héten, amire én rém büszke voltam. Mert hát, ügye az olyan magas rangú emberek, mint Nick, szóba se álltak a hozzám hasonló kölykökkel, de velem kivételt tett, valamiért. Évek múltán mikor rákérdeztem, hogy miért érdeklődött egy olyan kis taknyos után mint amilyen én voltam, azt felelte: éreztem hogy egyszer sokra viszed.

-Helló Nick -köszöntem neki.

-Vincent, kérsz egyet?

-Naná! -és adott egy cigit.

-Rám vártál? -kérdeztem, miközben szívtam a cigit, tényleg nem is mondtam úgy kilenc éves korom óta, dohányzok, azt mondják rossz szokás, hát emberekre lőni meg még rosszabb.  

Nick rám nézett, és hunyorgott, majd a vállamra tette a kezét, jókora nagy tenyere volt.

-Halottam, volt egy kis gond, pár hete. Anthony mesélte.

-Igen, volt.

-Apád, jól viselte?

-Igen.

-Na és te?

-Azt hiszem én is.

-Jó,- biccentett. Nick, bár csak pár évvel volt időseb nálam mégis, Anthony helyettesének számított.

-Ha, kell bármi segítség, csak szólajtok, tudod, ti is és apád is számíthat ránk. -és ki fújta a füstöt.

-Persze Nick.- hunyorgott, és bólogatott.

-Na menj iskolába, bár ha rám hallgatnál, hagynod kéne a picsába.

-Apám szerint fontos az iskola!

-Na ja! De ha mondjuk valami gondod, lenne, szólj, nekem, tudod Vincent lehet hogy csak egy kis taknyos vagy, de tökös fasza gyerek is, már beszéltem rólad Anthonynak , oda kell figyelni az ifjúságra, az új generációra.  Na de most már menj.

És elballagott, én meg menten tanulni.

Az iskolát én mindig unalmasnak találtam, ellenben az öcsémmel, ő szeretett tanulni. Én a szünetet szerettem, meg a bandázást a haverokkal.

Voltunk egy páran, és én afféle vezér lehetettem köztük, talán azért mert Nick Duvall fasza gyereknek tartott.

Az egyik legjobb haverom, Will McCab, egy velem egykorú srác volt, akit csak dilis Willnek hívtak. Az anyja félvér indián, az apja egy skót alkoholista, aki ha beivott, előfordult hogy késsel kergette őket. Nem is csoda, hogy Will dilis lett, amúgy már messziről látszott hogy nem teljesen épp, az arca olyan volt mintha baltával faragták volna ki, arc csontjai előre ugrottak, szeme is mindig furcsán hatott.

Ott volt még, Kövér Harry, egy nagy dagi vörös hajú fiú, Hentes Harry fia. Hentes Harry tényleg hentes volt, disznókat is tartott, és a disznók általában a Duvall család ellenségeiből zabáltak: a hullákat fel ették az állatokkal.

Graham Withacker pont az ellentettje volt, apró és sovány, de nem volt nyápic gyerek, Whithakcerék vagy tízen voltak testvérek, apjuk meghalt, és az anyjuk nevelte őket, egyik srác nagyobb gazember volt mint a másik, a legidősebb akkor volt huszonöt, és már börtönben ült.

Az iskolában a diákok több bandára oszlottak, ezek között sokszor volt bunyó, de én ritkán verekedtem, apám haragudott az ilyesmiért, azt akarta, hogy tanuljak és normális életet éljek.

De én ezt nem akartam, én pénzre és hatalomra vágytam, már ilyen fiatalon is.

Leginkább, egy Murvay nevű fiúval volt gondom, meg a bandájával. Murvay és csapata a kispolgárok gyerekeiből állt, ennek ellenére ők sem sokban különböztek a bűnöző kölyköktől, kisebb bolti lopásokat hajtottak végre, és eladták a cigit, meg a piát, a nagyobb srácoknak, ebből éltek, még hozzá jól, a bandájuk legalábbis ezt dicsekedte heti tíz dolcsit is megkeresett.

A nap végén, megvártak minket iskola után, én nem is törődtem velük, mi négyen plusz az öcsém egy színes magazint bújtunk, Graham azt mondta Európai újság, egy francia divatlap, abban mind biztosak voltunk ,hogy nem vette, hanem lopta, de ez senkit sem zavart.

Annál érdekesebbek voltak, az újságban a nők, főleg a fürdőruhás nők.

-Óh, srácok., ha egyszer egy ilyen szépséggel találkoznék! -lihegte Harry

-Ugyan, mit kezdenél vele? Azt se tudnám, mit kell egy nővel csinálni!- nevetett rajta Will

-Igaz, te csak annyit tudsz a nőkről, amit a templomban mondott a pap: hogy egyre erkölcstelenebbek! - hecceltük, mert, hogy Harry szülei bigott katolikusok voltak, állandóan a templomba jártak meg hasonlók, és őrizték fiacskájuk erkölcseit. Mindez remekül összefért, azzal hogy Harry apja, hentesként embereket tüntetett el, lehet hogy különösen hangzik, de nekünk ez volt a természetes.

-Igenis tudom! -mordult fel. -Különben is, nincs itt bűz? Olyan indián szagot érzek -és viccesen fintorgott hozzá, tudta ezzel lehet legjobban ingerelni, ha a származása miatt piszkálták, most is képes lett volna neki menni a Kövér Harrynek, ha én nem vagyok ott, láttam rajta már verekedne, de hát én afféle vezér voltam, nem bunyózhatott az engedélyem nélkül.

-Ja persze- folytatta a kis Graham Harry heccelését. Nő ügyekben ő volt a legtapasztaltabb közülünk, köszönhetően a rengeteg idősebb testvérének. Sokszor elmondta, miként csinálják a bátyjai a kis lakásban, aminek csak két kis lyuk szobája volt, így ha nőkkel voltak együtt, az nem maradhatott titokban.

-Graham, inkább cigit szerezz, ne újságot! -mondtam én.

-Áh, nem jó Vincent, anyám a múltkor is elverte a seggem amikor talált nálam egy dobozzal.

Ekkor vettük észre a ránk várakozó bandát, elálltál teljes szélességében a járdát, mintha valami határt őriztek volna.

Murvay egyenesen elém állt.

-Na kicsi Vincent, igaz amit mondanak?

-Mi?

-Hogy apád haza vitt egy hullát, és te úgy meg ijedtél, hogy azóta esténként behugyozol? -nagyon viccesnek gondolta magát, de elég ostoba gyerek volt, én a helyébe nem kötöttem volna bele olyanba akinek a haverja Nick Duvall, ha akartam volna Nick felkoncolja, de nekem nem szokásom másoktól segítséget kérni, egyedül oldom meg a gondjaimat. Viszont hírek gyorsan terjedtek, a hozzánk hasonló kölykök között, érdekes soha senki nem beszélt az ilyesféle dolgokról mégis mindenki tudott róluk. 

-Tudod, én nem vagyok beszari, még a pisztolyát is elvettem.

-Ja persze, hazudsz te kis pisis! -röhögött, sajnos nagyobb és erősebb volt nálam pedig ezt a sértést nem nyelhettem le, neki ugrottam de kapásból gyomron öklözött, a többiek jöttek volna segíteni, de eszembe jutott az öcsém, őt nem keverhetem bajba, intettem, hagyjuk. Fölsegítettek és gúnyos röhögés és csúfolódás közepette mentem haza.

Apám mikor hazaértem otthon ült a konyhában és újságot olvasott. Mikor észre vett intett menjek oda.

-Szia Vincent!

-Hello Apa.

-Halottam, hogy verekedtél.

-Honnan?- képedtem el.

-Az egyik szomszéd, látott titeket, amikor haza értem már ezzel fogadott: a fia a kis Vincent verekedett. Szóval?

-Nem is verekedtem, hanem, körbe álltak, egy banda a suliból, és nekem esett az egyikőjük.

-Nem ütöttél vissza?

-Akartam, de erősebb, úgyis elvert volna, meg hát Jimmy, őt nem akartam bele keverni. -apám megértően bólogatott, aztán nyelt egyet.

- Látom alaposan feldagadt az arcod, nem akartam akkorát ütni, de nem engedem ,hogy azt csináld, amit én?! Felfogtad?!

-De én...

-Vincent, most én beszélek! Értsd meg, nem keveredhetsz bele.

-Nem óvhatsz örökké, egyszer úgyis meg kell védenem magam, kérlek, ne tilts mindentől.

Apám tekintete kezdett vészjósló lenni.

-Csak abban bízok az öcsédnek több esze lesz mint neked. Ha legközelebb beléd köt, az srác, szerezz egy kicsi követ, ami épp elfér a tenyeredben. Ha gyomron vág, térdelj le, aztán durr! Üsd meg a térdét! Vigyázz, ha túl erősen ütsz, megsérülhet, és abból neked lesz bajod.

-Értem, és köszönöm.

-Csak azért mondta, hogy meg tudd védeni magad, és a testvéredet! De nem keveredhetsz bele semmilyen bűnügybe! Megtiltom, és kész! Ha meghallom, hogy nem fogadtál szót, véget vetek a jó világnak! Én eddig  sok mindent megengedtem, de ezt nem! Nem akarom…hogy ilyen legyél.

Hát így történt, hogy apám amikor tizenhárom éves voltam, tanácsokat adott, a verekedéshez, és ezzel elindított a lejtőn, vagy épp ellenkezőleg, ezzel indította útjára a pályafutásomat. Az ,hogy megtiltotta, hogy bármibe bele keveredjek, kevéssé érdekelt, arra gondoltam úgyse tudja meg, ha meg mégis , ugyan mit számít? Legfeljebb kapok még egy pofont, a sikerért meg kell szenvedni, szóval a kockázatot vállaltam. Szóval ettől fogva biztos voltam benne ,hogy mi akarok lenni: egy gengszter, egy bűnöző.

Másnap délután, megmondtam az öcsémnek, kerülő úton menjen haza, ne keveredjen bele, én meg még korán reggel egy szép kis gömbölyű követ dugtam a zsebembe.

Hazafele menet, megint várt minket Murvay bandája. A srácoknak már előre kiosztottam ki-kinek essen neki, de meghagytam csak akkor bunyózhatnak, ha már én is ütök, addig nem. Murvay amint meglátott minket, kezdte is ordibálni, hogy kis pisis , meg hasonló hülyeségeket.

-Tudod, - kezdtem bele életem első akciójába, és egészen közel léptem hozzá, az arcomban éreztem a leheletét, és az izzadság szagot, meg kell , hogy mondjam nem túl kellemes érzés.

-Tudod, te csak egy kis senki vagy, az ilyen kis senkik ha felnőnek, az olyan cipőjét nyalják mint az enyém.

-Mi van?!-

-Süket vagy? Na, itt a csizmám, reggel lószarba léptem, nyald le!n -azt hittem erre menten agyvérzést kap a srác, de nem , engem gyomrozott meg, fájt baromira a tízóraim maradékát a torkomban éreztem, majdnem kidobtam a taccsot.

-Te nyald le az én cipőmet!- röhögött én pedig be csúsztattam a kezem a zsebembe, aztán már csak a jobb térdét láttam, vettem egy mély lélegzetet és durr! Nem is halottam fájdalmas ordítását, a vér dübörgött az ereimben, a következő ütésem a szeme fölött a homlokán találta el, fel is repedt a fejbőre, és hanyatt esett a hóba. Ekkor néztem csak körül, a srácok, hogy boldogulnak. Harry, bár kövér volt, birkózásban nem akadt párja, rá ugrott egyszerre két srácra és lenyomta őket: Harry talán súlyban több volt mint a két ellenfele együttvéve.

Graham fejét leszegve gyomrom fejelt egy hórihorgas, pattanásos arcú gyereket, majd miután az kidőlt, rá ült a mellkasára és püfölni kezdte.

Will egy erős fiúval akaszkodott össze, pórul is járt volna, de aztán bele harapott a srác kezébe, majd őrült erővel valahogy ő került felülre, a végén állt a srác fölött és rugdosta, közben ordított és káromkodott.

Én kővel a kezemben ami egy kicsit véres volt, ott álltam az ellenséges bandavezér fölött, és a maradék két srácokat néztem, szemeztünk egy darabig, aztán szó nélkül elfutottak. Murvay is elsomfordált, havat tartva vérző homlokához, de ,ég mielőtt el tűnt volna utána ordítottam, hogy ezentúl átveszem az üzletét.

Ujjongva, ugrálva kiabálva ünnepeltük győzelmünket, hangosan kacagva rohantuk végig az utcán, eufórikus érzés volt győzni és a markunkban tartani másokat.

Azt hittük nem látta senki az akciónkat, de hamarosan utol ért minket Nick Duvall.

-Az utca túl oldaláról figyeltelek titeket, azt hittem először majd segítenem kell, de látom ügyesek voltatok , Vincent tényleg ügyes fiú vagy, a kis köcsögöket jól elvertétek -és köpött egy nagyot, majd kaptunk tőle cigarettát.

Más teendőnk nem is maradt, mint át venni a legyőzöttek üzletét. Következő nap, iskola után összegyűltünk, hogy megbeszéljük miként hajtsuk mindezt végre. Jimmy öcsémet nem is kellet haza küldeni, ment magától ki akart maradni a dologból.

Tehát, a csapat az iskola mögött egy szűk sikátorban gyűlt össze, a sikátor egyik oldalát végig szemetes kukák és konténerek borították, azok mögé bújtunk, mint valami összeesküvők.

Ha bele gondolok, azért rémes ,hogy voltaképpen még mi csak kisgyerekek voltunk, és már természetes volt számunkra a bűnözői élet. De ezt nem panaszkodásképp mondom, én élveztem mindezt, izgalmasan éltünk és mellesleg ezzel munkával jó pénzt lehetett keresni.

-Srácok, szóval mit tudunk, honnan szerezték be az árut? -

-Hát, Murvay az egyik bátyámmal, meg az osztálytársaival is üzletelt, és szerintük Rubinstein boltjából lopták. - mondta Graham, aki a testvérei szinte mindig mindenről jól értesült.

-Pont tőle? Bár végül is megérdemli, az a büdös zsidó!- utálkozott Will.

-Büdös vagy nem, azért annyira biztos nem bűzlik mint egy rézbőrű! -röhögött Harry.

-Elég legyen srácok!- szóltam közbe. -Szóval, Murvay csak kevés árut szerzett be, mert kispályás, de mi nem vagyunk azok!

-Így van mi vagyunk a nagymenők!- rikkantotta Will.

-Szóval, ki kell valahogy az öreg zsidót cselezni. Be megyünk, Én, Harry és Will. Harry, be szerezted a zsákokat amit tegnap ígértél?

-Naná, persze.

-Jó,. A ruhád alá rejtjük, rajtad úgysem látszik, hogyha plusz súly van rajtad. Tehát mi be megyünk, egy percre rá be jön Graham, aki el lop valami kicsi értéktelent, mondjuk egy kis üveg piát vagy valamit. Én meg szólok hogy tolvaj, Graham kiszalad, az öreg utána, és rövid időre magunkra maradunk az üzletben. Zsákok elő, pakolunk és futás, mindenki másfelé, fusson, aztán itt találkozunk. Rendben?

-Rendben!-bólintottak rá.

Rubinstein boltja a környékünk legforgalmasabb utcájában állt, nem volt túl nagy de igen zsúfolt , és szinte mindent lehetett ott kapni, és ami a legfontosabb az öreg egyedül dolgozott, olyan sóher volt, hogy nem vett fel alkalmazottakat.

Be mentünk hát a boltba, meg álltunk az ajtóban, hogy hozzá szokjunk a bent lévő félhomályhoz.

Az öreg Rubinstein koszos kis öregember volt, áradt valami poshadt , penészes szag belőle. Hajlott volt a háta, kopaszodott, és drótkeretes szemüveget hordott.

-Na, mit akartok itt?-rikácsolta

-Üdv, uram, tudja a szüleink küldtek minket, több mindent is kell vennünk nekik!-

-Aha , de csak gyorsan nem érek rá csak veletek foglalkozni ! -senki sem volt a boltban rajtunk kívül.

-Hát, akkor kellenének, szivarok, a legdrágább ami van, meg vagy öt üveg skót whisky, ezenfelül...

-Ki is tudjátok fizetni? Ne ugráltassatok hibába átkozott kölykök!

-Naná ,mienk néz minket, tolvajnak? -erre sorban ki pakolt mindet amit csak kértünk, a bolt pultjára, közben be jött Graham és az egyik italos állványhoz lépett, ahol az olcsó lőréket tartotta.

Míg mi beszéltünk, tudtam el emel egy üveget, Will észrevétlenül megbökött, szóval el lopta, fölkiáltottam:

-Nézze uram! Tolvaj! Tolvaj! -Graham ki rohant a boltból, Rubinstein rólunk megfeledkezve utána.

-Áll, meg, te kis szemét! Tolvaj gazember! -de a kis Graham ügyesen rohant végig az utcán., kicsi volt és fürge hamar eltűnt a tömegben, Rubinstein levegő után kapkodva, csalódottan állt meg. Közben, Harry elő kapta a zsákokat, és mindent amit csak értünk, de leginkább a drága piákat és drága szivarokat, gyorsan dolgoztunk és már loholtunk is el, persze Rubinstein észre vett, és most meg utánuk kezdett szaladni és ordibált, de nem ért utol, hamar le ráztuk, sikeresen találkoztunk a sikátorban.

-Jól van srácok, akkor ezeket holnap elpasszoljuk. Graham, te szólj a bátyáidnak, hogy nekik meg az haverjainknak van eladni való cuccunk. Addig, itt tartjuk a szajrét, a konténerek mögött, itt senki sem találhatja meg!- ebben meg is egyeztünk.

Elégedett voltam, sikerült, minden sikerült, nem is mehetett volna simábban. De másnap reggel, majdnem összeszartam magam, amikor az iskola kapujában ott várt Nick Duvall, és a haverjaim.

Rosszat sejtettem.

-Szevasz, Vincent. -köszönt Nick, a többiek idegesen néztek maguk elé.

-Halottam a tegnapi balhétokról, ügyes voltál Vincent, de probléma lett a dologból-

-Értem-nyeltem egyet, ha ő tudja, apám is tudni fogja, vagyis bajban leszek, de nem ez nyugtalanított leginkább, hanem amit ez után mondott.

-Na, nem kell beszarni, annyi történt, hogy az öreg panaszkodni ment Anthony bácsikámhoz. De én lemondtam, hogy ti jó srácok vagytok. De mivel az öreg, Anthonynak fizet a védelemért, nem engedhetjük meg , hogy kirabolják, vissza kell mindent adni, Szóval hol az áru?

-Harry, Will, hozzátok ide. Visszavisszük-feleltem le törten.

-Áh nem! Majd a haverjaid visszaviszik, te meg Vincent velem jössz, Anthony beszélni szeretne veled!

-De az iskola...

-Azt most felejtsd el!

Nem ellenkezhettem, Nick és én kettesben Anthony Duvall-hoz mentünk. A nagyfőnök általában a Ireland klubban töltötte idejét, egy elegáns zárt körű klub volt ez, a család főhadiszállása. Emeletes régi elegáns épület volt,  már odakintről  látszott hogy itt gazdagok és nagy hatalmú emberek vannak.

Odabent mindenütt, drága bársony, meg kristály csillárok, volt ott még bár, biliárd, az emeleten kis háló szobák prostikkal, a család vezetőinek egy-egy magán szoba, meg minden amit csak el lehet képzelni.

Nick egy iroda helységbe vezetett, drága díszes faragású fa asztal mögött, bársony szőnyeggel borított szobában ott ült, selyem öltönyében Anthony Duvall. Mindig elegánsan öltözött, egyenesen Európából hozatta a ruháit, ujján arany pecsét gyűrűt hordott, mellény zsebében huszonnégy karátos arany órát, valamint volt egy ezüst farkas fejet mintázó sétapálcája. Azt hiszem, ezért meg a hűvös modoráért kezdték el Lordnak hívni.

-Szóval, te lennél Vincent, Mike Donnelly fia ügye?

-Igen uram. - szívem a torkomban dobogott, ilyen nagy emberrel még soha nem találkoztam, igaz láttam már a nagyfőnököt, de így személyesen még nem találkoztunk. Egyik lábamról a másikra álltam, alig bírtam kinyögni a szavakat. Duvall hidegen nézett rám, sőt komoran. Hangja, hidegen érzelem mentesen csengett , de udvariasan is, mint egy igazi Lordé.

-Jó, többé nem fogsz lopni ügye?

-Nem uram és sajnálom. -hebegtem.

-Vincent, apádat jól ismerem, és tisztelem, nem akarja, hogy ilyen életet élj! Én tiszteletben tartom apád véleményét.

-De, kérem, Mr. Duvall! Én önnek szeretnék dolgozni! Bármit megcsinálok, engedje meg, ha ön mondja apám is bele törődik!

-Gyerek, vagy Vincent! Majd ha felnőttél, de addig az van amit apád mond!

-Anthony- szólt közbe Nick – ne azt nézd, hogy milyen fiatal, nagyon eszes gyerek. Kordában tarthatná a többi kölyköt. Meg, úgy láttam van üzlet a környékben, árulhatnának is, ki figyelne a gyerekekre? A zsaruk biztos nem. Tökéletes, nem fog elárulni, nem gyanakodnak rá.   -Anthony megfontolta a halottakat, majd bólintott:

-Legyen, Vincent, mától fogva az enyém vagy, nekem kell dolgoznod. Majd Nick részletezi ,hogy miként és hol árulhattok. Egyébként csempészett cigarettát, és alkoholt fogtok árulni.

-Köszönöm, ön, nagyon nagylelkű. -bólintott.

-De előbb lenne, itt még valami, egy munka ha elvégzed, üzletelhetünk.

- Természetesen!

-El kell menned, erre a címre, -és a kezembe nyomott egy cédulát. -van ott egy étterem, és lesz ott egy férfi, magas, hetven körüli kopasz hájpacni. Meg fogod ismerni. Néz meg, hányan vannak vele, és hol ülnek, ilyesmit, aztán vissza jössz ide. Én már nem leszek itt, amit megtudsz azt mond el, Mr. Dixonnak. Majd tőle megkapod a jutalmad. Nick pedig majd intézi az üzleti ügyünket.

Indultam, is azonnal, ismertem a helyet, bár elég messze volt, főleg gyalog. Nagyon boldog voltam, egyszerűen mintha a legtitkosabb vágyam vált volna valóra! Egy hozzám hasonló kölyöknek esélye sem lett volna arra, hogy maga a nagyfőnök beszéljen vele, nekem meg.. nemcsak szóba állt velem hanem még megbízást is adott!

 Csak napok múlva jöttem rá , miért is engem küldtek. Luigi Bonaretto a férfi akit meg kellet figyelnem, az olasz család egyik fő embere volt, és akkoriban sok gondot okozott Duvallnak. Azért engem küldtek, mert tudni akarták hány testőre van, na és ügye én nem keltettem feltűnést, ki figyelne egy gyerekre?

Az étterem igazi olasz étterem volt, és mindig zsúfolt, Bonaretto innen intézte ügyeit az egész napot itt töltötte. egy ideig a túl oldalról figyeltem, majd meg láttam a kirakaton át, ott ülni Bonarettót, de nem láttam rendesen, így be mentem az étterembe. Azonnal megszólított egy pincér.

-Üdvözlöm fiatalúr, mivel szolgálhatok?

-Én csak apámat keresem, azt hiszem ide jött be.

-Hát nézz körül. -úgy is tettem, mindent jól megfigyeltem, hol és hányan ülnek, mindent.

-Köszönöm, de nincs itt, inkább megnézem máshol -mondtam a pincérnek és siettem vissza, a klubban már Mason Dixon, most is mint mindig elegáns volt, egyedül várt rám az egyik klub helységben, amikor be léptem épp néhány pisztolyt tisztított meg.

-Mr. Dixon...

-Csak Mason, rendben?

-Igen is, szóval Mason megtaláltam.

-Mesélj.

-Öt ember van mellette, az egyik az ablak mellet ült, aztán Bonaretto, majd pedig még egy testőr. A többi velük szemben ül. Szerintem  egész nap  csak vedelnek és zabálnak, bár nem sokat néztem őket, de biztos  egész nap ezt csinálják, folyton ásítoznak és unatkoznak.

-Ok, Vincent, ügyes, nagyon ügyes-és a mellény zsebéből, némi pénzt nyomott a markomba.

Csak később megnézni, öt dollárt kaptam tőle, hatalmas összeg egy olyan fiatal fiúnak mint én voltam, sok felnőtt nem is keresett ennyit egynapi munkával.

Másnap délelőtt, négy fegyveres jelent meg Bonaretto törzséttermében és meg ölte őt is, és a testőreit is, még az újságok is megírták.

Ez volt hát az első munkám, és jó pénzt kerestem vele. Az egyáltalán nem zavart, hogy miattam hat ember halt meg, végül is nem ismertem őket személyesen, és hát az olaszok a mi ellenfeleink voltak, megérdemelték.

A rendőrök nem nagyon törték magukat, hogy kinyomozzák a gyilkosságot, igaz a rendőrfőnök gyakori vendég volt Duvall klubjában.

Az üzlet pedig beindult, Nick hetente szállította az árut, amit mi meg eladtunk, aztán le számoltuk a pénzt. Elég szép részt kaptunk belőle, általában úgy heti 5 dolcsit fejenként, kemény munkával gaz, a meló az iskola rovásra ment, de mégsem romlottak a jegyeink, nem sok olyan tanár akadt aki minket megszívatott volna, valami úton-módon megtudták nekünk jó jegyeket kell adniuk. Bár az is igaz, a vizsgáinkra fel kellet készülnünk, különben Anthony véget vetett volna az üzletnek.

Az előbb többes számban beszéltem, persze hisz én és a banda, de valójában mindez csak rám vonatkozott, kétlem hogy a nagyfőnök egyáltalán tudta a barátaim nevét, nem is törődött velük, ők akár lóghattak is volna a iskolából amennyit csak akartak, de nekik otthon kellet elszámolni.

Különleges helyzetbe kerültem, bár csak alja munkákat bíztak rám idő előtt lettem felnőtt, a velem egykorúak meg elkezdtek tisztelni és félni, a felnőttek meg kevésbé néztek le és vettek semmibe, igaz még sok év telt el, mikorra teljesen elfogadtak egyenrangúnak, de ez volt a kezdet. Nagyon élveztem, hogy más iskolásnak az a gondja, hogy milyen jegyei lesznek, nekem meg az, vajon mennyit tudunk árulni, és mennyi jutalékot ad Nick, amiből aztán adtam a barátaimnak is, mint fizetséget, mert segítettek.

Ha, már otthon, érdekes, de apám szó nélkül v