Kijaven erődjétől néhány órányira, ötödik ciklus 1765 a tavasz 42 napja.

A zöldellő mező közepén álló Kijaven szürke kövekből épült erődje betöltötte a látóhatárt. A máskor oly békés táj, most egyáltalán nem volt békés. A nyolctornyú, magas falú várat, rengeteg ember, sátor hadigépezet vette körül. A környék valósággal feketéllett a rengeteg nomádtól. Mindenfelé emberek, lovak, és sátrak, mint az óceán egy kis szigetet úgy vették körbe az erődöt. Nyüzsögtek mindenfelé, sok-sok ezer harcos.

Kissé távolabb alig pár órányira volt egy másik katonai tábor. Jóval kisebb volt, mint a nomádok tábora. Szekerekből és vékony deszka-palánkokból épített, alacsony fal vette körül. A Mytarend Császárság egyenruháját viselő katonák őrizték. A táborban sok katona nyüzsgött, legtöbbjük rongyos, sérült. Felkötött karok, botokra támaszkodó, lefogyott sápadt, katonák. Egy megvert rongyos sereg. A katonák szeme apatikusan csillogott. Ám tábor életét, most felkavarta egy régóta várt esemény: erősítés érkezett. Ám amikor meglátták, hogy csak néhány tucat emberről van szó: csalódottan állták körbe az ,,erősítést"

Maga az erősítés, Atris hercegből és testőreiből állt. Atris herceg most már napok óta az egész Keleti Határvidék katonai parancsnoka volt. A Császárnő napokkal ezelőtt ide küldte, és megígérte, hamarosan komoly erősítést is fog küldeni.

Atris herceg magas, kissé vézna, arisztokratikus arcú a harmincas évi végé járó kényeskedő, ostoba nemes benyomását keltette, főleg így hogy egy illatosított zsebkendőt szorított orra elé, hogy ne érezze a táborból áradó bűzt- a sebesültek, a rothadás és a halál szagát, valamint a lótrágyáét.

Ennek ellenére a herceg remek hadvezér volt, rettenthetetlen, bátor, okos és merész, nem véletlenül őt küldte ide a Császárnő. A táborban alig néhány rongyos sátor állt. Atris az egyiket azonnal kievezte parancsnoki sátornak és behivatta a sereg tisztjeit.

Mérgesen nézett végig rajtuk.

-Nekem azt mondták, a várat körül zárták a nomádok, ám a közelben lévő légiók viszont körül zárták a nomádokat. Ehelyett egy putrit találok itt!

- Mi sem egy tucatnyi udvaroncra számítottunk- morogta egy kopasz kövérkés negyven év körüli lovag. Fél szemét kötés fedte.

-Mi a neved lovag?- kérdezte a herceg ingerülten.

-Rowlan lovag.

-Nos Rowlan, amint látom csak egyedül te mersz megszólalni. - a herceg elmosolyodott- hm, legalább te bátor vagy! Akkor gyerünk, mondj el mindent!

-Az átkozott nomádok, túl sokan vannak, Lord Zeshuk-ot a vár urát, nos beszorították az erődbe, élelme fogytán van. Eddig már kétszer megpróbálták rohammal bevenni a várat… de a Lord ki tart. Mi m ind két roham után megpróbáltuk keresztül vágni magunkat, de túl kevesen vagyunk. - a lovag megrázta a fejét.- amúgy nem törődnek velünk, furcsa.

-Nem nem az, - felelte Atris- a nomádok a fontosabb problémával foglalkoznak, ha porig égették a várat, ez a tábor következik. Lovag, mit gondolsz , mikor várható a következő ostrom?

-Hát...szerintem ma éjszaka. -A herceg bólintott. Ám a lovagon látszott akar kérdezni még valamit.

- Mindössze ennyi az erősítés?

-Nem még jön néhány udvaronc... -mosolygott a herceg. - jobban mondva jó néhány légió közeledik, emellett, ezüstpáncélosok is jönnek. - a lovag arca felderült.

-Akkor csak meg kell várnunk, amíg ide érnek!

- Sajnos, túl soká érnek ide, az erődöt, pedig meg kell védeni! Ez a Császárnő szigorú parancsa!

-Akkor? Mit teszünk? Megpróbáljuk szétverni az ostromlókat?

-Nem. nem teszünk semmit. Várunk, hátha időben megjön az erősítés.

-Na de?!- méltatlankodott Rowlan lovag.

-Elég, - vágott közbe Atris- ha neki esünk a nomádoknak… végünk, lemészárolnak, túl kevesen vagyunk ehhez a dologhoz.

-Tehát akkor csak várunk? - képedt el a lovag.

-Nem, nem csak várunk, a parancsom ez: álljon készen a visszavonulásra az egész tábor!

-Visszavonulásra? – még jobban elképedt a lovag.

-Teljesítse a parancsot!- mondta szigorúan a herceg, és orrához tartotta a zsebkendőt.

Kijaven erődje belülről nyomorúságosan festett. A várfalon belül lévő házak , épületek közül már egyiknek sem volt teteje. Több helyütt látszott hogy a fal megperzselődött. A hatalmas fa kapu már rég betört, jókora gerendákkal erősítették meg, de nem úgy tűnt mintha túl masszív lenne. A falakon csak néhány őrszem figyelt, az embereknek meg kellet őrizniük az erejüket, így a készülő roham előtt Lord Zeshuk pihenni küldte őket.

Ha a vár nyomorúságosan festett, védői mind inkább.

Sebesült, rongyos lesoványodott, katonák.

A vár nagytermében, melybe most vígan sütött be a nap, a tetőn található jókora réseknek köszönhetően, két lovag tartózkodott.

Megtermett vállas férfiak, egykor díszes vértjüket most vér és mocsok szennyezte be.

Az idősebb lovag negyven év körüli, rövidre nyírt vörös hajú férfi, gondterhelten nézett maga elé. Társa fiatalabb volt, nem rég üthették lovaggá, arcán elszántság és düh tükröződött.

-Lord Zeshuk, uram, a nomádok készülnek, faltörő kosokat hoztak, meg ostromtornyokat. Két ostrom tornyot láttunk eddig, meg vagy három faltörő kost.

-Ez minden Barben?

-Nem. - a fiatal lovag dühösen összeszorította a fogát, és úgy morogta- A Fekete Szél Lovasai, a nomádok legjobbjai is közelebb húzódtak, ők fogják vezetni az ostromot, legalább 6 ezer harcos.

- Mi, pedig csak 1200-an vagyunk. - mondta az idős lovag.

-Na jó! –sóhajtott aztán- Ki kell tartanunk, és vissza kell őket vernünk!- 70 ezer nomád harcos van odakint,, nem csak ettől a hat ezertől kell tartanunk. A kán türelmetlen, ezért minél hamarabb véget akar vetni a harcnak, nekünk csak annyi a dolgunk hogy kitartunk. Mennyi íjászunk is maradt pontosan?

- Ötszáz. Valamint kétszáz lovag. A többi csak felfegyverzett paraszt- mondta szolgálat készen Barben lovag. – Zeshuk bólintott

-Mindenki álljon készenlétben, az íjászok egy része a kaput fogják közvetlenül védeni, a többi ügyel az ostrom tornyokra. ! –rendelkezett Zeshuk - Szárazság van, meleg, a gyújtó nyilakkal felgyújthatjuk az ostrom eszközöket.

-Persze- rázta meg a fejét a fiatalabb-, ha hatszor ennyi íjászunk lenne!

- A lovagok a kapu mellé álljanak gyalogosan,- folytatta Zeshuk - ha az ellenség betör, vissza kell őket szorítani. A parasztok lesznek a tartalék. Ha a nomádok a falat megszállnák vagy a kaput, rájuk kell támaszkodnunk! Gyerünk mozgás!

-Uram, van még esélyünk?

-Esély, Barben, nincs. Nincs esélyünk, de harcolnunk kell. Olyanok vagyunk, mint a csapdába szorult patkány, még harapni tudunk, de menekülni nem.- mély fájdalmat lehetett kihallani, Zeshuk hangjából.

Az elkövetkező órákban megélénkült a vár, jól tudták már mit kell tenniük, szerencsére a nőket és gyerekeket még időben még az ostrom előtt kimenekítették, Zeshuk hálás volt érte, igaz százötven harcosa, akik a nőket és a gyerekeket kísérték el, mos rájuk, mos nagy szükség lenne, de aztán eszébe jutott, ők legalább életben maradnak.

Lassan besötétedett.

Zeshuk, érezte bár az akarata sziklaszilárd, most mégis félelem járta át a szívét. Érezte, nem győzhet, az éjszakát csak csodával élhetik túl. Mindenki nyugtalan volt. Tapintani lehetett az idegességet. Az íjászok izgatottan toporogtak a mellvéd mögött. Oldalukon kard, kezükben íj, a falon belül tüzek égtek jókora fém kondérokban. A kapuba behúzódva gyalogosan jókora pallosaikat markolva vártak a lovagok. Hátul, mindféle ócska fegyverrel felszerelkezve vártak a többiek, a parasztok. A tapasztalt katonák bár féltek, idegesek voltak mégis képesek tudtak uralkodni magukon, ám a parasztok, ők nem katonának születtek, ők bizony remegetek a félelemtől.

Zeshuk érezte a vért alatt hideg verejték, folyik végig a testén, harc előtti pánik. Közben egyre sötétebb lett.

-Ne féljetek, a Császárnő meg segít minket! Ki kell tartatunk!- zengett Zeshuk hangja – Mi itt az otthonunkat védjük! – ordította . Érezte a katonáknak szükségük, van rá hogy bátorságot merítsenek, még akkor is ha ő maga már nem hisz ebben,

-Ezek a nomád kutyák azért jöttek, hogy megöljenek, hogy el pusztítsanak mindent, ami fontos, és sokan meg halnak majd ma éjszaka tudom, azt is tudom, hogy sokan félnek is! Ám gondoljatok, arra hogy mit akarnak a nomádok és öntse el szívetek a harag és a gyűlölet, és zavarjuk haza a nomádokat!

Ekkor fölhangozott a kiáltás:

-Jönnek! Támadnak!

A sötétségben rengeteg, fénypont mozdult, több ezer nomád katona. Sötét tömegek közeledtek lassan a falak felé.

-Íjászok! –üvöltöttek a tisztek. – az Ostrom tornyokra, a faltörő kosra! Amint látni lehet! Készüljetek!

Most már hallani is lehetett az emberek nyögését akik a súlyos eszközöket vonszolták. Aztán kibukkantak a sötétségből.

-Tűz!

Tűzcsíkok szállak keresztül az éjszakán, lángoló nyilak röppentek hogy felgyújtsák az ostrom tornyokat és a faltörő kost. Látni lehetet mind két ostrom torony megindult, valamint az egyik faltörő kos, ám ezt jóval lemaradva a tornyok mögött, húzták, vonszolták félmeztelen szolgák.

A nyílzáporra jött a válasz, az éjszaka egy pillanatra nappallá változott, ahogy a több tízezer nomád lángoló nyila beborította az eget. Katonák fordultak le a várfalról, testükbe fúródót nyilakkal. Rémisztő látvány volt, ahogy az eget ellepték a nyílvesszők. Mindet be borítottak, de a vár védők kevesen voltak, a nyilak kevés embert találtak el. Nem úgy a védők nyilai, egész sorok dőltek ki a védők nyílzáporától, de mit számított, minden halott helyébe tízen léptek.

-Tűz! Lőjetek! Az életetekért! -kiabálták a tisztek-.

Mint ha démon szállta volna meg az íjászokat, olyan sűrű lángoló záport zúdítottak az ellenségre, hogy az első ostrom torony megállt, kigyulladt. A száraz meleg éjszaka, könnyen gyulladt meg a fa. A Lángoló toronyból, üvöltő emberek estek ugrottak ki . A nomádok most már folyamatosan lőtték a védők, alig-alig tudtak már válaszolni.

-Túl közel van! – ordított fel valaki rémülten. A második ostrom torony elérte a falat. Ki nyílt a csapóajtó, és kardot forgató nomádok rontottak ki rajta. A legközelebb álló íjászokat könnyedén lemészárolták, szerencsétleneknek nem volt idejük kardot rántani.

Vad és véres küzdelem kezdődött. A nomádok vadul üvöltve harcoltak, a védők csak ritkán szóltak:

-A hazáért! Az otthonért!

Patakokban folyta falon a vér, sok íjász nem tudta elővenni kardját, nem volt rá ideje. A nomádok hullákon gázoltak át, de a maradék védő keményen megvetette a lábát.

Közben a faltörő kos is elérte a kaput. Több tucat izmos kar feszült meg, és döngette meg kaput.

-Készüljetek! Be fognak törni! – mondta Zeshuk

Hatalmas csattanás, és porfelhő. A kapu beszakadt. Aztán néhány másodpercig csend volt, aztán felharsant az üvöltés. Berontottak. A Fekete Szél Lovasai. Nevükkel ellentétben gyalogosan jöttek, éjszínű ruhájuk, csillogó kardjuk, velőtráző sikoltásaik, még a legbátrabbak szívét is megremegtette.

- Most! – harsogta Zeshuk.

Ő sújtott először. Két kézzel szorította pallosát, és lefejezte az első belépő nomádot. Tudta, erősebb, magasabb, mint ellenfelei, és hogy vértje több védelmet nyújt, mint, a nomádok könnyű ruhája, ám azt is tudta a nehéz vért miatt hamar el fog fáradni.

Ismét lesújtott, gyomron szúrt egy nomádot, majd egy másikat egyszerűen vállal feldöntött, egy harmadik nomád feléje sújtott, de a penge nem tudta átvágni a lovag váll vértjét. Zeshuk visszakézből csapot le, és levágta a nomád fegyvert, tartó kezét. A lovagok aprították az ellenséget, de hiába, a nomádok sokan voltak, és ők is jó harcosokban számítottak. . Lassan egyre több lovagok öltek meg. Zeshuk életét is csak a sisakja mentette meg, ellenfele pengéje bár széthasította sisakot, sokat vesztet lendületéből, és ép hogy csak felsebezte a lovag fejbőrét és homlokát. A seb viszont ép eléggé vérzett, és Zeshuk semmit sem látott a szemébe folyó vértől. Káromkodva tépte le sisakját, majd teljes erőből leütött vele egy nomádot. A lovag egyik kezében karddal mási kezében sisakkal ölte halomra az ellenséget, és közben rájött, már túl kevesen vannak. Maga körül már csak nomádokat látott, lovagokat alig. Ha mégis, hát azok halottak voltak.

-Erősítés! Induljon! – kiáltotta. Bár nem látta, nem halotta de reméltre megindultak az eddig tétlen parasztok. A harc változatlan erővel folyt tovább. A nomádok valójában még egy métert se hatoltak be a kapun, a lovagok, a kapu vonalában már hegynyi hullát halmoztak fel, az újonnan jött támadóknak ezt a hulla hegyet kellelt megmászniuk. Most már a parasztok is harcoltak, vadul üvöltve, ócska fegyvereikkel hadonászva estek neki az ellenségnek. Közben a falon tovább folyt az öldöklés, az íjászok szinte eszüket veszte küzdöttek.

Zeshuk egyre kevésbé látott, mikor megbotlott. Ellenfele ezt ki használta és szíve felé döfött. A kard bele tört a lovag vértbe, ám Zeshuk hanyatt esett. Érezte, nem tud felkelni, végtagjait halálos fáradság járta át, tüdeje zihált, rá jött, itt a vég. Nomádok vették körbe, hogy megöljék, de ekkor váratlanul Barben lovag robbant közéjük és szétszórta a támadókat.

-Talpra! Talpra! – kiáltotta és talpra rántotta társát.- Uram már hajnalodik nemsoká itt a vége!

Valóban, kezdett kivilágosodni. A csata lassan vesztett hevességéből. Lassan elfogytak a támadók is. Aztán eljött a nap.

Zeshuk kitörölte a vért a szeméből, és kifújta magát. Körülnézett. A kapu környékét mindenütt hullák borították. Rengeteg hulla. Egész hulla hegyek. A falon szintén. Alig néhány lovag állt még talpon, kéttucatnyian, ha maradtak. A falat védő íjászok szintén megfogyatkoztak.

-Uram, úgy tűnik a Fekete Szél Lovasait… lemészároltuk.- lihegte Barben.

-Igen- nyögte – és katonáinknak, ha a tizede túl élte. Legközelebb végeznek velünk. Vesztettünk. –nyögte Zeshuk és legszívesebben a össze esett volna, hogy elaludjon, örökre, és véget érjen ez a rémálom.

Hajnalban, egy kis lovas csapat hagyta el a Császárvárost. Nem a Régi Utat használták, amit általában a kereskedők, és más utazók, ha dél felé igyekeznek. . Ők lopva, csöndben akarták elhagyni a fővárost, ezért dél-kelet felé indultak, jókora kerülővel.

A csapat élén, szürke csuklyás köpenyben Kilvaren haladt. Szótalanul, kifejezéstelenül ült a lova nyergében. Mögötte lovagolt Wilbuer és KeaL'Yes ők sem beszélgetek túl sokat. Hátul Ordim mester lovagolt. A mester furcsa tekintettel méregette az élen lovagló ezüstpáncélost. Túl sok zavaró tényező volt már ebben a történetben. Mindenesetre, szeme kedélyesen csillogott.

Csendes tájon lovagoltak, erre felé kevés ember járt. Mellettük dús legelők látszottak , a távolban apró falvak házait lehetett látni.

-Furcsa. – szólalt meg hirtelen Kilvaren – nem hittem volna, hogy Loranden bele megy abba, hogy Mustafar is csatlakozzon. Azt meg végképp nem értem, hogy miért pont Ordim mester jött erre az útra.

- Mi az Kilvaren, teljesíted a parancsot, és információt szerzel Nordon-nak? -kérdezte a mester. Hangjában nyoma sem volt az indulatnak, furcsán, nyugodtan, kedvesen beszélt.

-Miért ne jöhetett volna Ordim mester? – értetlenkedett Wilbuer. Kilvaren hátra sem fordult a nyeregben úgy válaszolt.

-Egy akció előtt minden kockázattal tisztában kell lenni. Az Ezüstpáncélosok ereje az előre tervezésben rejlik. Amúgy Wilbuer tanítvány, talán nem tudod hogy Mustafar utolsó tanítványa Ordim mester volt? Talán azt sem tudod, hogy Mustafar, miután száműzték kérte Ordim mestert, hogy tartson vele? Ha jól tudom, a tanítványnak márpedig kötelessége kitartania mestere mellet.

-Kivéve, ha mesterárulóvá válik! De miért érdekel ez téged? - válaszolta Ordim, ugyanolyan nyugodtam mosolyogva, mint az előbb.

-Biztosra akarok menni, remélem, nem támad az, az ostoba gondolatod, hogy rá támaszd régi mesteredre! Ordim mester – és a mester szót gúnyosan megnyomta.

-Egy Loranden soha nem támad elsőként! - felelte Ordim, most kissé hevesen.

-Na persze. – válaszolta Kilvaren, még mindig gúnyosan, de többet nem szólt.

-Ti, pedig imádkozzatok! – mondta Ordim a két bámuló tanítványra- utána, pedig meditáljatok!

Bármi történjék is, az ima fontos, csak Sötétség Szolgái, na és persze az ezüstpáncélosok, -tette hozzá kissé megvetően.

A Loranden lovagok halkan mormolni kezdtek, elmondták imáikat.

Aztán sokáig szótlanul lovagoltak előre. Mikor a nap már magasan járt, megálltak pihenni.

A Lorandenek elővették a magukkal hozott enni valót. Ordim összehordott néhány fadarabot, majd koncentrált és máris lobogott a tűz. A tűz fölé nyársra húzott húsokat tett, és lassan sütögette. KeaL'Yes persze nem kért a húsból, mint minden tünde, ő is vegetáriánus volt. Kilvaren viszont csak egy apró üvegcsét húzott elő, amiben zöld sűrű folyadék látszott. Fölhajtotta, majd kissé fintorgott majd így szólt:

-Talán sietnünk kellene, nem, pedig itt ülni és békésen sütögetni.

-Nem csak az evés miatt ülünk itt- válaszolta Ordim kiegyensúlyozottan, -ez hozzá tartozik az ifjú tanítványok oktatásához! KeaL'Yes, Wilbuer ti is gyújtsatok tüzet, és süssetek meg egy-egy húst, aztán oltsátok el a tüzet. Ha képesek vagyok elmétekkel úgy irányítani a tüzet, hogy a hús ne égjen oda az már nagy eredmény lenne!

A két tanítvány hozzál látott a feladathoz. Bár a lánynak sikerült hamarabb tüzet gyújtania , Wilbuer lángja hevesebben égett.

-Jó. Most pedig gondoljatok a rendház pusztulására. Ha harag önti el szíveteket, akkor sem szabad elveszteni az irányítást a tűz fölött! –

Ezután KeaL'Yes tüze kialudt, viszont Wilbueré fellobbant és szénné égette a nyársa tűzött húst. Az égett szag betöltötte a levegőt.

-Meg kel tanulnod, kontrolálni erődet! – mondta neki Ordim

-Igenis mester!

-A dolog nem nehezebb, most amikor odébb röptetsz egy tárgyat, nem nehezebb csak más! Képzeld magad elé amint a láng békésen, lobog, és úgy is lesz!

-Igen mester, kérdezhetek valamit?

-Persze.

-Mester, hogy lehet olyan erőt elérni, hogy pusztító tűz fergeteg, támadjon vagy mindent elsöprő villámok?

-Wilbuer, minden csak a koncentrálás mértékétől függ, ha harmóniában vagy önmagaddal bármire képes vagy, ellenben a What lovagokkal, ők egyáltalán nincsenek harmóniában önmagukkal, harag és gyűlölet van csak a lelkükben-, okította Ordim

-Akkor hogy lehetséges, hogy mégis csak képesek ilyen mértékű erőket bevetni?- kérdezősködött tovább Wilbuer

-Ne akarj sokat foglalkozni a What lovagokkal! – válaszolta Ordim

-Most én kérdezek valamit!- mondta hirtelen Kilvaren – Miért Mustafar, és miért Atrex de Woldruff?

-Nem bírsz ezen túl menni? Ezüstpáncélos!- válaszolta Wilbuer

-Válaszolj. – monda csendesen de mégis fenyegetően Kilvaren.

-Megálmodtam. – válaszolta Wilbuer.

-Megálmodtad?

-Igen!

Kilvaren, bólintott mintha nem érdekelné továbbá az ügy. Aztán a lovához lépet és felült rá.

-Ideje lenne tovább menni! – Ordim is bólintott. Tényleg ideje volt indulni. Messze volt még a Sárkányfészek, végig kelet haladniuk, a Déli Úton, hosszú-hosszú mérföldeken át.

Az ötödik ciklus 1765. évében a tavasz 46. napja

Birodalmi börtön, a semmi közepén a Niva folyó partján

Lassan úgy éreztem tervemet végre siker, koronázza. Tíz nap volt már hátra mindössze a nagy viadalig. Vagyis inkább a szökésig. Álmatlanul forgolódtam a kényelmetlen ágyon, valahogy nem jött álom a szememre. Pedig tudtam, pihenem kéne, mert holnap reggel közös edzés lesz a raboknak, most kell majd őket meggyőznöm, arról hogy tervem sikerülhet. Forgolódtam. Sápadt fény szűrődött be a kis ablakon, ha kinéztem, láttam a csillagokat. Vagyis inkább csak pár csillagot. Folyton az járt a fejemben, végre szabad lehetek. Tudtam, valahogy tudtam, sikerülni fog. Észre se vettem mikor aludtam el. Álmaim sokszor furcsák és rémisztőek volta, vagy épp hasznosak de most… ilyet még sosem éltem át.

Álomban egy sötét kihalt földön álltam. Hullák feküdtek nem messze, hogy mifélék az nem tudtam kivenni, de éreztem hogy holtak. Egy férfi sétált keresztül a sötétségen. Nem volt túl magas, sem széles vállú, de mégis arányos, izmos. Rövidre nyírt fekete haja volt, és különös tűzben égő fekete szemei. Mosolya dermesztő. Úgy harmincévesnek tűnt, de éreztem jóval idősebb. Éreztem még valamit, hihetetlen erőt, ami belőle áramlott. Rám mosolygott. Vérfagyasztó volt. Majd így szólt:

Mikor felébredtem, teljesen leizzadtam. Máskor is álmodtam már, de ilyen különöset még soha.

Álmodtam már máskor is, például mikor meg álmodtam szökésem tervét, de ez most, ez most más volt. Reggelig már nem tudtam elaludni.

A szegényes reggeli után, őreim egy jókora terembe vezettek. Ez volt a harcterem. Igazi fegyverek persze nem voltak benne, csak élethű fa utánzatok. A teremben már jó páran voltak rajtam kívül. Megborzongtam, mert ismét eszembe jutott az álom de aztán figyelmezettem magam most fontosabb feladatom van ennél. Barbár barátom jó munkát végezett, csupa harcedzett alak. Egy sebhelyes arcú tünde, aki a falnak támaszkodott, egy alacsony kopasz fickó aki sunyi tekintettel méregetett, egy fiatal jó képű izmos szőke férfi, arcvonásain látszott hogy nemesnek született, és volt még valaki. Egy ocsmány ork. Jobban mondva az a bizonyos ocsmány ork, a velem szemben lévő cellából.

-Ne félj kis madaram, nem öllek meg! – röhögött és sárgás fogait mutogatta.

-Gyorsan a tárgyra térek, nincs sok időnk, kilenc nap és jön a viadal. Meg kell tervezni a szökést. Ismeri valamelyikkőtök a börtönt?

-Én jól ismerem. – felelte a kopasz férfi, és már guggolt is le, majd a porba ujjaival vonalakat húzott. Lassan kezdett körvonalazódni a tervem.

-A csatornát át fogunk menni, egészen a folyóig húzódik, ha bejutunk a csatornába, meg menekültünk.

-A csatorna egy labirintus- ellenkezett a kopasz

-Egyáltalán hogy akarsz le jutni? – kérdezte a tünde. Rámutattam az egyik vonalra:

-Ez a folyosó itt, ami a nagy arénába vezet, alatta húzódik a csatorna, itt megyünk le.

-Tele lesz őrökkel! – morogta a barbár.

-Nem mondtam, hogy könnyű lesz, levágjuk őket és le a csatornába!

-De még mindig nem mondtad, hogy találunk ki a labirintusból! – szólt a kopasz.

-Bízzátok rám, soha nem tévedek el- feleltem magabiztosan. Az ork felröhögött. Én meg a nemes ifjút figyeltem.

-Te nem szólsz semmit? Nincs véleményed?

-De van.- felelte. –Megbízhatunk benned? És te meg bízhatsz bennünk?

- Nincs más választásunk, mint bízni! – bólintottak. Ekkor egy pillanatra eszembe jutott az álom:

,,Ne állj az utamba!”