Verindar felé…

A törp hegység ezen részén vad hóvihar tombolt. Ahogy a magas sziklák között haladtak, sokszor méteres hótorlaszokon kellett átverekedniük magukat, a szél felakarta a havat a látótávolság minimálisra csökkent. Olyan erős volt a szél, ,hogy még Atrex is meg- meg botlott időnként. Mustafar arra gondolt, vajon az Agnus nem fázik? Bár igaz vastag szőre biztos nem enged át a hideget, vagy talán az Agnus is mágiát használ ara hogy eltűrje a hideget, mert, hogy lényt egyáltalán nem zavarta a hóvihar. Amióta csak útra keltek, szótlanul az élre állt, és később sem szól semmit, csak ment előre. Mustafar szintén nem fázott, de neki komoly erőfeszítésekbe került, hogy így legyen.

Ha arra gondolt alig pár órával ezelőtt majdnem mind oda vesztek… még Mustafar is megborzongott. Éppen egy szűk ösvényen mentek fölfelé, lovaikat kantáron vezeték, ugyanis az álatok alig akartak menni. Nehezen szenvedve haladtak előre, kivéve az Agnust. A lényt nem zavarta vihar, több méterrel előttük járt. Mustafar fölnézett a meredek hegyoldalra

-Lavina!- ordította fel és falnak húzódott. A hógörgeteg már-már elsöpörte őket, de Mustafar vastag lángcsóvákkal vette körbe őket, és a hő vaskos vízgőz oszloppá válva olvadt el, ám Mustafar csak őket tudta megvédeni ,a hó a lovakat a felszereléssel együtt elsöpörte. Mikor véget ért a lavina látták hogy az Agnus őket nézi. Nem szólt semmit, csak várt, majd tovább indult.

A többiek viszont egyre nehezen bírták, Wilbuer, Keal’Yes és Ordim már csak vonszolták magukat, Atrex egyedül az akarat erejének no meg a pálinkának köszönhette, hogy még tudott járni. Kilvaren viszont többször is megbotlott, elesett, úgy tűnik mióta vértje megsérült, nem bírja a hideget, sem a fáradtságot. Szinte minden felszerelésük oda lett, és a vihar nem kezdett csendesedni, Mustafar arra gondolt hamarosan magura kell hagynia társait, ha legalább ő megakarja úszni, persze Atrexet megmentené, ez természetes.

Közben már kezdett esteledni, a nap lenyugodott, az égen feltűntek a csillagok, a hóvihar pedig egyre erősebb volt.

Az Agnus fölállt egy kiálló sziklára és széttárta karjait minta magához akarná ölelni a vihart, aztán hosszan , hangosan üvöltött. Aztán szép lassan, elcsendesedett a vihar. Ordim, azonnal tüzet rakott és amellett melegedtek. Az Agnus viszont még sokáig bámult az éjszakába mozdulatlanul.

Mustfar Atrexhez lépett.

-Holnap elérjük Verindart, holnap minden eldől.

-Én veled tartok- mondta Atrex egyik kezében pipával másikban a pálinkás kulaccsal.

-Most nem ezt akartam mondani, meditálni fogok, és amíg ez tart, segíts, ilyenkor nem tudok figyelni a támadásokra.

-Persze, mire készülsz?- Bólintott Atrex.

- Segítségre van szükségem, felelte Mustfara titokzatosan- beszélek egy olyan valakivel aki.. közel áll hozzám és fényt jelent az éjszakában

Kicsit félre húzódtak. Mustafar le ült a hóra becsukta szemét, és minta kővé meredt volna. Atrex pedig mint egy testőr vigyázott rá. Később Wilbuer oda lépett hozzájuk.

-Mit csinál? –kérdezte. Atrex mindenre felkészülve kardja markolatára tette a kezét.

-Meditál, ilyenkor vele beszél.

-Kivel?

-Vele, egy tündével egy lánnyal . Ő benne megbízik. Szereti őt, azt hiszem.

-Hihetetlen. –csóválta a fejét Wilbuer.

-Ő nem gonosz. Bármit is gondoltok róla. Mustafar nem gonosz.- Wilbueren látszott akar még valamit mondani.

-Nem is tudom… de amióta ismerem Mustafart, nekem a gondolataim… sokszor bűnös gondolataim támadnak, ölni akarok pusztítani , tombolni, és ezt nem szabad. Viszont ő nem törődik azzal mit lehet és mit nem. –Atrexnek eszébe jutott mit mondott Mustafar a kölyökről, ezért még óvatosabb figyelte. Ám Wilbuer visszament a tűz mellé.

Közben az Agnus megfordult, és a meditáló Mustafart figyelte. Bele szimatolt a levegőbe és érezte a férfi gondolatait: szerelem, vágyódás. Aztán valami más… valaki mással beszélt… ,,maradjatok.. még ne.. kövesetek… kövessetek, távolról, ne avatkozatok be,… még ne! Aztán megszakadt a gondolat sor.

Nem sokkal később Mustafar kinyitotta a szemét.

-Köszönöm , barátom.- nézett Atrexre.

-Így van ő nem gonosz! Már mondtam –szólalt meg hirtelen az Agnus. Mind fölkapták a fejüket.

-Komolyan mondom nagyszerű, hogy nem tartasz gonosznak-nevetett Mustafar

-Ez még nem jelenti azt, hogy nem hozol pusztulást a világra, de te már nem vagy olyan mint ők, te felsőbbrendű vagy Mustafar, az ő fogalmaik szerint ez lehet gonoszság de az univerzum végetlenjében ez nem az. –Fejezte be a gondolatot az Agnus.

Mind nyugovóra tértek. Kiéve Mustafart és az Agnust.

-Pusztulást hozok, úgy hiszed ?-lépett oda Mustafar az Agnus mellé, aki még mindig mozdulatlanul bámult a sötétbe.

-Igen láttam a pusztulást. De a Pusztulás nem feltétlenül rossz, mert ha leég egy öreg erdő, van hogy új sarjad a helyén, jobb fiatalabb erősebb. De van úgy hogy csak a hamu marad. Ám bárhogy is lesz az erdőt fel kell gyújtani, ha fertőzés lepi el, inkább pusztuljon minthogy mást is megfertőződjön. Aztán vagy újjá születik, vagy nem.

-És azt gondolod, én hozom el majd a tüzet, igaz?

-Igen, ebben biztos vagyok, felégetsz majd mindet, talán önmagadat is.

-Hát… kedvemre való terv. – nevetett Mustafar.

-Mutatok neked valamit, Mustafar, abból a korból amikor az Agnusok és a Sárkányok háborúztak. Abból a korból amikor a Lorandenek még csak jelentéktelen szolgák voltak. Abban a háborúban, minden faj csak a háború ügyét szolgálta, csak gyalogok voltak a Sárkányok és az Agnusok között.

Hirtelen úgy érezte Mustafar kiszalad lába alól a talaj. Egy csatatéren találta magát. Zöldellő hegyvidék volt, ám most vértől vöröslött. Mindenféle lény, tündék emberek orkok, törpök harcoltak vadul. A harcolók közt fel-fel tűnt egy-egy tekintélyes alak : Agnusok. Amerre jártak halál járt a nyomukban. Az égen hatalmas sárkányok tűntek fel, lángjukkal tűzbe borították a csatateret. Egy Agnus botjából vakító fényeket lőtt egy sárkány felé mire az pusztító tűzzel válaszolt. A tűz a halandókat azonnal széné égette, de az Agnusnak nem ártott. Hirtelen az Agnus felugrott tíz méter magasra levegőbe és hatalmasat ütött a sárkányra. Mindketten a földre zuhantak Az Agnus újból felemelte botját, de a sárkány odébb hengeredet és az Agnus csapása egy több ember magas sziklát talált el, a szikla egyszerűen kettészakadt. A Sárkány az Agnusra vette magát de az át döfte botjával, vakító robbanás.

Mustafar vissza tért a valóságba. Arra felé nézett ahová az Agnus. Volt ott egy jókor ketté hasadt szikla. Ezt látta az előbb. Mustafar elgondolkodva nézett egy darabig. Aztán így szólt.

-Mindig is szerettem a tüzet, amióta csak élek szeretném ki irtani a fertőzést, és új világot teremteni.

- Vigyázz Mustafar, azért még halandó vagy, istenné nem válhatsz-tette még hozzá az Agnus.

- Amúgy hányan éltek még, hány Agnus van a világon?- kérdezte Mustafar

-Kevés, legtöbbjük vissza vonult Agnur’Aldherma városába.

-Az Agnusok, ősi legendás városa, még létezik? Hol van?

-Nem tudhatja senki, én vagyok a város őre, ha valaki idegen rá jönne hol fekszik, örökre eltűntetném a világ színéről.

-Engem is?

-Téged is. Úgyhogy ne is akard megkeresni a várost.

-Óh eszembe se jutott-nevetett Mustafar.

Verindar. a tavasz 82 napja.

A délutáni hóesésben egész békésnek tűnhetett volna a város, ám nem volt az: tüzek világították meg , a házak, az utcák égtek. Harc folyt mindenütt, , mint ahogy már napok óta. Üszkös romok, szétvert házak, lángoló tetők, vérrel, és holttestekkel borított utcák, az volt Verindar.

A csendesen hulló hó lassan elfedte a vérnyomokat és a holttesteket , de aztán friss holtestek zuhantak a hóra, és aztán azokat is elfedte a hó. Örökkörforgás, gondolta Mustafar.

Egy mesebeli lény , egy tünde, és öt férfi közeledett a város kapuja felé. Gyalog jöttek, lovaik nem bírták ki az átkelést a hegyen. Az hogy még életben voltak az Agnusnak volt köszönhető. Varázserejével megmentette őket, leginkább a Lorandeneknek és Kilvarennek kellet segítség.

-Nem kellene valahogy elrejtened magad? –hajtott fejet Ordim az Agnus ellőt.

-Ugyan, én Agnus vagyok soha nem rejtőzöm el, nálam alacsonyabb rendű lények elől. –dörmögte az Agnus.

A város kapujához tartottak, vagyis inkább a maradványaihoz. Csak egy félig kiszakadt, elégett ajtó szárny volt a kapu helyén.

Verindar ezen része kihaltnak tűnt csak hullák feküdtek mindenütt, a házakból még jött a meleg a lángok a havazás ellenére sem hunytak még ki.

-A közelben lehetnek, talán egy órája érhetett véget a harc. – vizsgálgatta a nyomokat Atrex

A palota előtti téren, néhány lángoló szénás szekér mellett, vagy száz-százötven katona melegedett. Az Agnus előre lépett.

-Az istenekre! Miféle szörny ez?! –üvöltöttek fel, többen közülük kardot, lándzsát ragadott, mások nyíllal lőttek az Agnusra. A hatalmas lény közéjük dobta a botját, egyenesen bele a szekérbe. Mire az felrobbant. Aztán az Agnus hatalmas bődüléssel a katonák között felragadta egyikkőjüket és egyszerűen ketté tépte és a test két felét a katonák közé dobta. Azok eszüket vesztve, ordítva menekültek.

-Gyalog-áldozat!- nevetett Mustafar és Atrex.

- Megkeresem a démont, innentől kezdve magatokra vagytok utalva- felelte az Agnus, és a következő pillanatban már nem volt sehol, egyszerűen felszívódott.

-Na gyerünk ,ne álldogáljunk a hóesésben még megfázunk! – mondta Mustafar.

A palota belül kihalt, volt, itt is jó pár hulla feküdt. Lassan óvatosan járták be a termeket, de nem találkoztak senki élővel.

-Nézzétek, ott! – mutatott ki Atrex egy kitört ablakon. A téren amin át jöttek ismét fellángolt a harc, katonák estek egymásnak.

-Nem lesz egyszerű innen ki jutni! – nyögte Wilbuer.

-Azt hiszed ki fogsz jutni? – kérdezte Mustafar csöndesen.

-Lorandenek! – hangzott a kiáltás, az eddig kihalt palota megelevenedett, kéttucatnyi What lovag támadt rájuk. Mustafar tűzzel söpörte el őket, ám néhányan átjutottak a tűzön, kardot szegezve törtek előre. Ordim pallosa széles csapásával szinte ketté hasította az egyiket, majd megpördült és hirtelen éles fájdalmat érzett a gyomrában. Bután meredt a hasából kiálló tőrre és az azt szorongató What lovagra.

Wilbuer csak egy másodpercek késett, és leszúrta a What lovagot. Atrex és Mustafar közben végzett a többivel. Ordim kihúzta gyomrából a tőrt, megtántorodott, szája szélén vér csöpp indult meg.

-Jól vagyok, csak egy karcolás. – kezét a sebre szorította, mikor elhúzta tenyerét, vöröslött a vértől, a szúrás mély volt Ordim lába megroggyant a falnak tántorodott.

-Gyógyítsd meg! Képes vagy rá !-ragadta meg Wilbuer Mustafar karját.

-Nem.

-Na de…

-Hagy, Wilbuer, úgyse hagynám hogy ő gyógyítson ! –nyögte Ordim.

A rájuk támadó What lovagokon kívül más ellenállást nem tapasztaltak. Berontottak a palota tróntermébe , Ordim ott botladozott mögöttük. Alig bírt már járni, de még tartotta magát. Szája szélén apró vérpatak fakadt, de ennek ellenére eljutott társaival a trónteremig, ahol Annilux karba font kézzel várta őket.

-Már vártam mikor értek ide. Végre, és most leszámolhatok veletek!

Közben a palota alatt a pince-rendszerben, egy démonúr észre vett valamit. Egy szokatlan erőt érzett, egy vele egyenrangú lényt érzett meg.

-Azóta reméltem ,hogy találkozok egy Agnussal amióta erre a világra jöttem. Azt gondoltam, túl gyávák vagytok szembe szállni velem.

-Eddig nem éreztem szükségét, hogy bele avatkozzak a kised játékaitokba.

-Áh, te vagy jól sejtem a városotok őre, ha megöllek megkeresem a városotokat!

-Ha megölsz. – felelte nyugodtan az Agnus.

-Ostoba vagy démon- mondta aztán- azt hiszed hatalmat szerezhetsz de ezen a világon csak halál vár rád és fajodra.

-Csaknem arra gondolsz, hogy végeztek velünk?- nevetett gúnyosan a démon- Ti a hanyatló faj?

-Nem mi hozzuk el a végzetet számotokra.

-Akkor talán az emberek, akik oly gyengék? Azt hiszed ők gondot jelenthetnek? –még jobban nevetett a démon.

- Igen. Egyikőjük végleg elintéz majd titeket, leszámol a Pusztítókkal is, Mustafar mindent meg semmisít majd. De te démon túl ostoba vagy ,hogy ezt felfogd.

-Akkor pusztulj te átkozott ! – üvöltött a démon és az Agnusra vetette magát. Karmai nyomán vér serkent, tépte, marta az Agnus húsát. Ám ő viszont megütötte botjával, az ütés oly erős volt, hogy nyomán a sziklák is szétporladtak volna. A démon elszállt az ütés erejétől, de hamar talpra ugrott, kiterjesztette szárnyait, és karmait előre tartva repült ellenfelére. Karmai között zöld labdák gyúltak, és az Agnusra dobálta . Az Agnus a botjával hárított, a félre ütött fény labdák a falnak csapódtak, a kő egyszerűen megolvadt a becsapódás helyén. A démon az Agnusra ugrott, de az ősi lény hatalmas öklével telibe találta a szörnyet fekete démon vér spriccelt magasra

- Vhááá!- Rikoltott a démon,

karmait mélyen az Agnus oldalába vájta, karmai zölden izzottak és mélyen bele álltak az Agnus oldalába, válaszul hátra szegte fejét, majd szarvaival egyszerűen megfejelte a démont, mire a koponyája kásává zúzódott . Elengedte az Agnust de nem halt meg. Lángfolyammal vette körbe az ellenfelét az azonban át gázolt a tűzön, botjával előre döfött. Ahol eltalálta a démont vakító villanás látszott. Végül a szörnyeteg földre zuhant , meg próbált odébb mászni de az Agnus újra és újra lesújtott, míg végül egy vakító robbanás szét nem tépte.

Földrengés rázta meg ekkor a palotát. Annilux csak erre várt, kezeiből villámokat lőtt, és támadói a földre zuhantak, legrosszabbul Ordim járt, amúgy is sebesült volt, a villámok erejétől a össze esett, és elvesztette eszméletét, Kilvaren vértjéből pedig apró darabok szakadtak le, és a két Loranden tanítvány a fájdalomtól ordítva esett össze. Atrex mérgesen káromkodva kezében kardjával próbált talpra állni de vissza zuhant, aztán nagy nehezen mégis talpra vergődött. Mustafar a villámok erejétől térdre esett.

-Nos, sikerült meglepnem a nagy Mustafart? –nevetett Annilux- szóval erősebb vagyok mint vártad? - És újabb villámokat lőtt most csak Mustafarba.

-Igen nagyon erős vagy- lihegte Mustfar a földön térdelve.

-Tényleg? –Annilux arca felderült és az oldalára csatolt hüvelyből kardot húzott elő

-Nem- válaszolta Mustafar és könnyedén elmosolyodott. Anniluxot kirázta a hideg, a mosoly láttán. Mustafar könnyedén talpra ugrott, szeme sarkából látta amint társa is magukhoz térnek, Ordim mester kivéve.

-Neked kell majd végezned vele, elvégre ez a Lorandenek ügye! –biccentett Wilbuer felé.

-Nesze! Itt csak te halsz meg! –kiáltotta Annilux és újabb villámokat lőtt, belecsapódtak Mustafarba, de csak apró kellemetlenséget okozott neki.

-Megpróbálod még egyszer? – újabb villámok

-Úgy látom igen, nem akarod kipróbálni mondjuk a tüzet? - Gúnyolódott vele. Annilux tűz folyammal próbálkozott de a lángok kialudtak mielőtt elértek volna.

-Kiegyenlítem az esélyeket Wilbuer, aztán megölheted! – mondta majd Anniluxhoz fordult.

-Föl – kiáltotta és Annilux mint a kilőtt nyíl oly sebesen csapódott bele a plafonba.

-És le! – kiáltott Mustafar és Annilux a talajba csapódott.

-Föl… és le! Föl és le! –Annilux alig bírt a földön kúszni. Érezte több csontjai is eltört.

-Ez nem lehet, ez nem lehet, nem győzhet le ilyen könnyen!- nyögte, hisz felkészültem, erős vagyok… nem győzhetsz le ilyen könnyen!

-Wilbuer ha akarod, öld meg!

-Ne tedd, nem teheted ! –szólt közbe Keal’Yes

-Meg kell tennem ,megérdemli! Ő miatta kell itt lennünk, ő miatta haltak meg a barátaink! Másodszor mészárolták le a családomat de most megbosszulom! –tört ki Wilbuerből a keserűség, és szemében eszelős lánggal a földön kúszó Anniluxhoz lépett.

-Hát nem szánalmas? –kérdezte Mustafar.

-Ne tedd!- kiáltotta Keal’Yes

Wilbuer bele döfte a tehetetlen What nagymesterbe a kardját. Többször. Sokszor.

-Mit tettél? –kérdezte remegő hangon Keal’Yes és íját megfeszítette, és Wilbuerre célzott.

-Rám támadsz? Mi van veled, mi… barátok vagyunk! – kiáltotta Wilbuer, ő volt itt az ellenség, meg kelt ölni, végezni vele!

-Nem ,többé már nem vagyunk barátok, téged elragadott a sötétség! Megöltél egy maga tehetetlen embert! –a lány elsírta magát, de továbbra is célra tartotta fegyverét.

- Nem, csak végre önmagam vagyok! Engem nem ragadott el a sötétség ! Inkább téged, hiszen te fogsz rám fegyvert!

- Nem öllek meg, de meg kell hogy állítsalak, sajnálom Wilbuer ! - Sírta a lány és bele lőtt Wilbuer lábába, aki ordítva esett össze, ám még estében meglendítette kardját. A penge Wilbuer elméjétől hajtva keresztül repült a termen és átdöfte a lány mellkasát. Keal’Yes halott volt mire összeesett.

-Mit tettem? Mit tettem?- Wilbuer eszelősen ordított. Sántikálva lábában egy nyílvesszővel a lány holtestéhez ment, és kihúzta a pengét a testéből.

-Nem lehet, nem lehet! –üvöltötte.

Kilvaren eddig várt, érezte el jött az ő ideje. Elő húzta a kristály kardot, és Wilbuerhez lépett.

-Gyilkos vagy, és őrült, a Császárnő nevében a büntetésed halál. – előre szúrt, de Wilbuer félre ugrott, így a penge csak a vállába mart, Kilvaren torkon ragadta és felemelte.

-Nem menekülhetsz ! –Wilbuer észre vette a repedéseket Kilvaren mellvértjén, oda rakta kezét és minden erejét beleadva gyújtotta fel. A sérült vért megadta magát, Kilvarennek szinte kirobbant a mellkasa, vér, és hús cafatok, a vért darabjai repültek mindenfelé, meg egy, gyöngy ami nyakláncon függött.

Wilbuer, fulladozva, vállából, lábából vérezve kezében kardjával Mustfar felé tántorgott.

-Minden a te hibád! Te tehetsz mindenről!- Mustfar felé vágott , ám a férfi kinyújtotta kezét és a néhai Annilux kardja a tenyerébe röppent.

Kivédte Wilbuer vágásait, és hárította szúrásait.

-Harcolj, - köpött fel egy kis vért Wilbuer- karddal harcolj, akkor meglátod milyen jó vívó vagyok!

-Rossz vívó vagy. –közölte Mustafar és egy könnyed , de villámgyors mozdulattal le vágta Wilbuer kardot tartó kezét, majd átszúrta testét, aztán villámok járták át a pengét, és szénné égették a fiatal Loranden belső szerveit. Wilbuer arca a kíntól rettentően eltorzult, Mustafar nem törődött vele, hagyta ,hogy a földre zuhanjon, holtan.

-A fény halála. Erről álmodtam.- megcsóválta a fejét - Hogyan lehetne megölni a fényt ha sohasem létezett?! –Mustafar az égnek emelte karját úgy szónokolt:

-Nem létezett, így nem is lehet elpusztítani, mind tévedtek, a fény nem pusztulhat el mert nincs! És ha nincs fény úgy a sötétség sem létezik! De ha mégis, akkor a ti hibátok! Nem én akartam ezt, ti akartátok ,hogy ide jöjjünk, ki terveltétek…. Lorandenek, bár a fény amiben hisztek nem létezik mégis miattatok pusztul el! Most kezdődik hát el minden, a tűz fellángolt ami el fog söpörni mindent, és erről csak is ti tehettek, Loranden lovagok, ti akartátok, hogy ide jöjjek! –Aztán elnevette magát.

-Nos, négy halott, egy fél hulla, és két jó barát ! Nem rossz eredmény –nézett Mustafar Atrexre

-Szerintem az Agnus is győzött, mert ha nem már itt lenne a démon! – válaszolta Atrex és eltette a kardját.

-A francba, nem gondoltam volna… Nem alakult túl jól.

-Áh, mi életben vagyunk, más nem számít.

-Mi legyen a következő lépes? –kérdezte Atrex

-Én itt maradok, és megszilárdítom a hatalmam, tetszik ez az ország, megfelelő lesz.

-Na és én?

-Atrex, rá jöttem néhány dologra. A Lorandenek között lévő árulóról már beszéltünk, de van itt más is, Annilux fejéből új dolgokat szedtem ki. A Mytarend császárság bajban van. Annilux emlékei szerint egy hatalmú démon meg akarja támadni a várost, és nem csak ő, a Pusztítók is lépni fognak hamarosan. Az ezüstpáncélosok a Loranden rend ellen fordulnak, lehet hogy nem lesz elég erejük megvédeni az országot.

-Segítek nekik! – jelentette ki Atrex –Katonákat viszek a Császárvárosba!

-Tedd azt, de ha hívlak…

-Akkor segítek.

-Köszönöm Atrex.

-Vele mi legyen? – mutatott Atrex a lassan magához térő Ordim mesterre.

- Nem érdekel, tégy be látásod szerint! -Atrex bólintott. A hátára vette a maga tehetetlen mestert.

-Adok neki egy esélyt .- és az egyik ablakhoz lépett. Odakint még tombolt a harc.

-Ha feljön a nap, ki megyek és véget vetek a harcnak! – közölte Mustafar.

-Nem várok addig, úgy is rég volt részem egy sima vérgőzös öldöklésben! Még találkozunk, barátom! –mondta Atrex és előhúzta kardját. Majd hátán az ájult mesterrel el ment.

Mustafar sokáig állt mozdulatlanul és a holttesteket nézte. Majd, Kilvaren maradványihoz lépett, és megkereste a leszakadt gyöngyöt.

Levette nyakából a nyakláncot, és maga elé tartotta.

Majd elő vett egy fekete kendőt és gondosan belecsomagolta a gyöngyöt.

Atrex közben bele vette magát a küzdelembe, kirontott a palotából hátán Ordimmal és aki elé került azt egyszerűen levágta. Nem nézte ki melyik oldalon áll, mindenkin keresztül gázolt, aki csak az útjába állt Nem volt túl feltűnő, a téren még mindig javában harcoltak, egy magányos katona sok száz között, ugyan ki törődött volna vele? Felrúgott egy katonát, egy másikat ketté vágott , egy harmadikat letiport. Ám nem úszta meg sebesülés nélkül, pengék sértették fel a lábát egy tőr bele állt a vállába, Atrex vissza kézből úgy vágta orrba a támadót, hogy orrán fülén ömlött a vér . Aztán egy alabárd lapjával találta fejbe, megroggyant, a katona örülni kezdett ám öröme rövid volt, Atrex felrúgta és a nyakára tiport, reccsent a csont. Egy felé lendülő kezet megharapott, káromkodva köpte ki a leharapott újat. Egy sisakos katonát lefejelt, aki a sisak ellenére is be tört a feje. Atrex mérgesen rázta le homlokáról a vért. A következő pillanatban egy rövid kard hasított oldalába, Atrex minden erejét bele adva úgy ütötte meg, hogy az illető fülén jött ki az agyveleje.

Atrex a dühtől tajtékozva keresztül vágta magát mindenkin, szinte már habzott a szája , de nem érdekelte, végre egy igaz, véres öldöklés, ez kellet hogy ki tisztuljon a feje. Egy eldobott tőr majdnem nyakon találta, ám a tőr hirtelen megmerevedett a levegőben: Ordim magához tért. Atrex megelégelte a harcot:

- Pusztuljatok előlem! –ordította, és elővette a Pusztítók fegyverét, akit csak meg látott azt le lőtte, hamar megtisztult előtte az út.

A város szélén állt meg csak pihenni. Meg látott öt katonát akik néhány lóra vigyázott. Atrex le rakta Ordim mester a földre és a katonákhoz lépett:

-Ide a lovakat! – ordított rájuk

-Mit képzelsz ki vagy te? Egyáltalán melyik oldalon állsz?

-Nincs nekem erre időm! -és levágta a katona fejét. A többi négy kardot rántott, ám a hatalmas termetű férfi elsodorta őket, levágta őket egymás után. A Loranden mestert az egyik lóra kötözte aztán ő maga is nyeregbe szállt.

-Gyerünk haza… és uttánna folyatódhat az öldöklés!

Közben reggel lett, feljött nap. Szépen elcsendesedet minden, Mustafar a halott Annilux trónszékébe telepedet le. Sokáig ült mozdulatlanul csendben, gondolkodott.

Egy vértől csatakos alak lépett be.

-Nagyuram, Kalverius kapitány szolgálatára áll.

-Köszönöm, de csak szólíts Mustafarnak.

-Igen is, Mustafar. Mi a parancsa?

-Mi a parancsom? Vessünk véget az őrültségnek, hamarosan kimegyek és vége lesz a harcnak ezt garantálom.

-Uram.- hajtott fejet Kalverius

- Jó harcos vagy, lehetnél seregeim fő parancsnoka. Mit szólsz?

-Uram? Tudja én eredetileg Verindar kormányzója akartam lenni…

-Ugyan, kormányzó Te ? A köztársaságnak vége. Mostantól Verindar Császárság! És én I.Mustafar uralkodom majd! Távozhatsz! Főparancsnok! –Kalverius kiment. Nem sokkal később egy ork és néhány What lovag lépett be. Ők is fejet hajtottak.

-Mi az Or’Gas’Dur, elfogadsz már mesterednek?

-A What megmaradt erői téged szolgálnak, Mustafar… mester.

- Az eddigi feladatod?

-A nomádok támogatása, Mytarend ellen, mi biztattuk fel őket a harcra.

-Igen? Nos akkor menjetek és vessetek véget a harcnak, a nomádok vezéreit holtan akarom látni!

-Ezt nem értem….- csóválta a fejét az ork.

-Azt teszed amit mondtam! Vége a hadjáratnak! Te is távozhatsz!

Mustafar meg sem várva az ork válaszát kiment a palotából, le a harcolók közé. A palota előtti téren még mindig folyt a harc, úgy tűnt még sokáig ölik egymást ,pedig a város utcát már elborították a holttestek. A házak nagy része lángolt, a tér kövei vértől voltak csúszósak.

Egy darabig figyelte a vérengzést ,majd elkiáltotta magát. Hangja furcsa módon az egész városban hallatszott.

-Itt a vége! Elég! – csak néhányan figyeltek rá, a harcoló felek nem adták fel könnyen. Mustafar bólintott.

-Hát legyen… -mondta Mustafar. Felemelte a kezét. Sűrű szikra eső hullott a harcolókra. Akit a szikrák eltaláltak, ordítva estek össze, és a földön fetrengve próbálták enyhíteni a fájdalmukat.

Alig pár perc telt el és a harc véget ért. Néhányan méh megpróbálták folytatni, de Mustafar villámokkal vette el a kedvüket.

-Térdre, mindenki! – süvített végig a téren Mustafar hangja. Mindenki térdre ereszkedett.

-A harcnak immár vége! Véget ér , és most már béke köszönt be Verindar birodalmában !

Ezt én garantálom nektek! Első lépésként, vége a köztárságnak, mostantól az államforma Császárság, és én I. Mustafar megkezdem az uralkodásomat! Aki mostantól fogva fegyvert fog Verindar ellen, azt én magam küldöm a pokolra!

Kalverius kapitány, mint a főparancsnok, és mint távollétemben kormányzó, add ki a parancsot a házak újjá építésére, és a hullák eltakarítására, ma új hatalom született!

Mustafar vissza sietett a palotába. Körbe járta a termeket. Közben magában morfondírozott.

,,Nem is hittem ,hogy ilyen szórakoztat uralkodni, hamarabb el kellett volna kezdenem.”

Kalverius kapitány jötte szakította félbe gondolatait.

-Uram, Mustafar… -valami nagyon felzaklatta.

-Mi az, máris segítség kell, kapitány?

-Uram … egy különös csapat érkezett, egy egész századnyi harcos, azt mondták önt keresik , mit tegyünk? –Mustafar bólintott.

-Engedd be őket! Az uralkodásom, most már tényleg kezdetét vette.

Nem sokkal később sötét köpenyes emberek léptek be. Vezetőjük, magas, néger, férfi. Mind fejet hajtottak Mustafar előtt.

-Nem késtünk, uram? Amint értesítettél minket, követtünk

-Nem, nem késtetek, épp időben. Bár még sok feladat vár majd rátok, és végre felfedhetjük céljainkat!

-Igen ,uram, - bólintott a néger férfi. Mustafar vissza ült Annilux trónjára.

-Nem gondoltam volna, még csak pár órája vagyok Császár, de máris van saját trónom! Az istenekre, ez a legjobb hivatás! –nevetett Mustafar.

A Császárváros, még néhány órával ezelőtt…, az éjszaka folyamán.

Aznap este végre rászántam magam, és elmentem a Császárvárosi színházba. Egyszerű, Loranden öltözékemben sem vallottam, szégyent, a sok gazdag előkelőség között, sőt!

Amint jegyet akartam venni, a jegyárusító közölte vele, a Lorandenek ingyen beléphetnek. Nem is tudtam. Az egyik legszebb páholyban kaptam helyet. Hátra dőltem, és élveztem az előadást. Szép darab volt, Mytarend hőskorából, amikor egy gonosz ellenség az esküvőjük napján végezett a Császárral, és feleségének a törvénnyel szembe szegülve , bosszút állt az újuralkodón… Szép történet.

Álmodozásomból egy vállamra nehezedő kéz ébresztett fel. Egy ezüstpáncélos állt mögöttem. Láttam már máskor is, nagy darab, folyton mosolygó barna hajú férfi.

-Nordon, - ennyit mondott csak. Azonnal össze szedtem magam és rohantunk a palotába. Mivel az ezüstpáncélos is velem volt az őrök egyszer sem állítottak meg, egyenesen Nordon szobájába mentünk. Nordon gondterhelt arccal várt. Ki küldte az engem ide kísérő ezüstpáncélost és egy üveggömböt tolt elém

Döbbenten néztem az üveggömbben lezajló képsorokat. Nordon kifürkészhetetlen arccal állt mellettem.

-Nem akarom elhinni, a csapa fele a hallott, és a Mustafar nem hazudott akkor a Pusztítók és a démonok ide tartanak!

-Miért hazudott volna? Neki nem érdeke ,hogy akár a démonok akár a Pusztítók győzzenek. Inkább egyik ellenfelével megöleti a másikat.

-Szóval most már Mustafar is az ellenségünk?

-Egyelőre nem. De az lesz. Mindenki az lesz, mert most dől el k uralja ezt a világot, és én az akarom a Császárság győzzön. Mindent megteszek hogy így legyen.

Közben szörnyű gyanúm támadt.

-Odaküldtél egy Ezüstpáncélost? Miért csak őt? Miért pont őt? Halálra ítélted, tudtad úgy is meghal. Föláldoztad , hogy híreket kapj Mustafarról.

-Megérte a dolog, Kilvarent ,amúgy sem küldhettem más küldetésre, túl sokat tudott. Két legyet ütöttem egy csapásra.

-Engem is feláldozol?

-Ha kell.

Hallgattam.

Pár perc múlva a Császárnő lakosztályánál voltunk. Nordon kopogtatás nélkül nyitott be.

Az uralkodónő háló köntösben ugrott ki az ágyból.

Nordon pár szóban felvázolta a helyzetet. Én zavaromban nem tudtam mit csináljak, meghajoltam, de nem törődött velem.

-Mit tanácsolsz, Nordon?

-Adj teljhatalmat az ezüstpáncélosoknak, a palota őrségét csak az én embereim lássák el. Valamint meg kell tiltani a Lorandeneknek hogy az én külön engedélyem nélkül elhagyják a templomot.

-Ez őrültség, hányszor beszéltünk már erről… nem engedhetem meg.

Nordon a fejét csóválta, mintha azt mondaná: micsoda ostobaság. Aztán sarkon fordult és kiment, utána akartam menni, de a Császárnő ám szólt.

-Maradj, beszélni akarok veled.

-Igenis felség,

-Nyugodj meg, - mosolygott rám.

-Szóval te lennél Nordon új ütőkártyája, a Lorandenek ellen…

-Mit mondott rólam?

-Mindent, mindet elmondott. Kérdezhetek valamit?

-Felség, hát persze…

Mi a véleményed Nordonról?

-Az ami a legtöbb embernek… -mosolyodtam el- a lényeg, bármit tesz, azt a birodalom és az ön érdekében teszi.

A Császárnő gondterhelten vonta össze a szemöldökét.

-Van akik szerint, képes lenne megdönteni a hatalmat, pusztán a birodalom érdekében, hogy magának teljhatalmat adjon.

-Én nem hinném hogy meg tenné…

-Persze, hogy nem, persze hogy nem! – bólintott a Császárnő.

A palota egy régi szárnyában Nordon megállt egy jókora kőtábla előtt.

-A kőbe vésett törvények. Ezeket csak a nemesek tanácsa változtathatja meg. – mondta hangosan- Emiatt fog elbukni a birodalom, ha ez nem lenne már teljhatalmam lenne, és véget érne ez az egész! – Nordon megcsóválta a fejét és ,még sokáig bámulta a kőtáblát. Én közben vissza mentem a szobámba Le feküdtem és elaludtam. Szinte azonnal Mustafarról álmodtam.

Ez új álom volt, ilyet még sohasem láttam.

-És a Teremtő mondá: megszületett a sötétség: és megszültettem én! –nevetett Mustafar. Körülötte emberek térdeltek. Valamiféle füstölgő barlangban állt. Rengeteg holttest vette körül, sok törp hullája, démonok tetemei. Lángok lobogtak mindenfelé. Mustafar mosolygott.

-Készülj fel te lány, mert elkövetezik az első próba, és ha ezen elbuksz, hogyan ölsz majd meg?

Nevetése még sokáig visszhangozott a fejemben, pedig verejtékezve fölriadtam. Mégis éreztem, Mustafar velem van.

A hatalmas öreg lény nehézkesen mozdul a barlangban. A tűz furcsa árnyékokat vetett a falra.

Az Agnus lassan körbe járta a lángokat. Mágia vette körbe, erős mágia. A lángokban egy alak tűnt fel. Egy férfi. Katonák vették körbe., harcosok. A férfi nevetett. Villámokat lőtt a harcokra. Most már látszott körülötte két fél harcol, ő válogatás nélkül végez mindenkivel. Hamar megadták magukat, és térdre borultak előtte. ,,Mustafar, Mustafar” kántálták.

Mustafar felnézett egyenesen az őt figyelő Agnus szemébe. Intett mintha üdvözölni akarná.

,,Kezdődik a tűzvész!” nevetett. Aztán ismét intett intet, most búcsúzott és a lángok kialudtak. Nevetése azonban még ott lógott a levegőben. Az Agnus olyat tett amit évszázadok óta nem. Felnevetett.