Császárváros, Reggel.

Aznap Lea’ney mester furcsa módon türelmetlenül oktatott. Érezte ő is kevés az időnk.

-Hiába, hiába, -csóválta a fejét- figyelj rám! Ismét elmondom, az erődet uralnod kell! Nem történhet fordítva.

Bólintottam

-Tudod, gyorsan haladsz,  másoknak évekbe telne meg tanulni tüzet gyújtani, de baj az, hogy még a legegyszerűbb gyakorlatot sem vagy képes hiba nélkül megcsinálni,.- kinyújtotta a kezét és apró tüzet gyújtott.

-Oltsd hát el! 

Volt a közelben egy kancsó tele vízzel. Koncentráltam, lassan a tűz fölé lebegett a kancsó, már ép készültem megdönteni mikor  éreztem, ismét levesztem az önuralmam , és a kancsó lezuhant, igaz a tűz elaludt.

-Mester, elvégeztem a feladatot.

-Igen, bármit meg tudsz csinálni  a kérdés, az hogy hogyan! És nekem nem tetszik a módszered. Amúgy érzem, van még valami, ami bánt. Szóval, mi az?

Gondolkodtam, vajon elmondjam neki az álmaimat? Végül úgy döntöttem részletesen beszámolok. Kifejezéstelenül nézett maga elé. De én éreztem, valahogy mindig megéreztem az érzelmeit, gondolat foszlányait, de erről még ő sem tudott, nem mondtam el senkinek.

-Szóval, azt mondod káosz? Meg egy Agnus? – kérdezett vissza. Tudtam, tudja, miről van szó, csak nem akarja elmondani, még nem.

-Hát jó, gyakorolj, én, pedig végig gondolom, mit jelenthetnek az álmaid. Mire képes leszel az előbbi gyakorlatot hiba nélkül megcsinálni, az álmodat is megfejtheted.

-És ha túl késő lesz?

Öreg tünde mesterem lassan elmosolyodott:

-Reméljük, hogy nem lesz még túl késő.  

Amint végeztem a gyakorlással, siettem Nordonhoz. Vele is sok megbeszélni valónk volt, mert hát, ami az elmúlt hetekben történt, ilyesmire évszázadok óta nem volt példa. A veszély egyre csak, nőtt a helyezet, pedig egyre zavarosabb lett. De Nordon mintha még élvezte is volna, azt hiszem Nordon annál jobban érezte magát, minél nehezebb helyzetet kellet megoldania. Igen ez éltette. 

-Tehát, mit teszünk? Kérdeztem., A birodalom elitkatonáinak, az ezüstpáncélosok  ravasz és kegyetlen vezére,  elgondolkodva járt körbe a kis szobában.

-Biztos vagyok benne, az egyik Loranden nagymester elindul, hogy végezzen Mustfarral, Mustafar meg fogja ölni őt ez is biztos. Ami viszont nagyobb probléma, a Démonok, és a Pusztítók. Amíg nincs teljhatalmam a városban, gyenge vagyok. Ráadásul, három századom még mindig a nomádokat kergeti, őket is vissza kell hívnom, hogy esélyünk legyen. De emellett össze kell szednem egy ütőképes csapatot, olyan emberekből, akik hasznosak, számomra és a Császárság számára.

-Mint én, igaz?

-Igen-bólintott. –Ezen gondolkodtam, vajon, kik lehetnének hasznomra… egy papírtekercset húzott elő, és sokáig olvasgatta.

-Elena Furtys, mit tudsz róla?

-Halálraítélték, és kivégezték. Néhány hónapig egy börtönben voltunk, még nálam is fiatalabb egy évvel, kemény lány volt, de én soha sem bíztam benne. Ő is tehetséges lehetne, mint én bár az én erőm jóval nagyobb. Ha igazat mondott, tizenegynéhány évesen a Lorandenek között tanult. Ám ott hagyta őket, és elment inkább bűnözőnek. Egy bűnbandát vezetett, állítólag a banda volt vezére verte ki az egyik szemét erre ő megölte a főnököt és attól fogva ő vezette a bandát… aztán elkapták, és halálraítélték. Ennyi.

-Hm, jól sejtem hogy utálod?

-Igen, tudod, én is sok bűnt követtem el, de neki semmi kelkiismert furdalása sincs!

-Szerintem meg csak irigy vagy rá. Különben nekem sincs lelki ismeretfurdalásom, túl nagy luxus.

-Irigy? Én? Mire? Egy halottra? – mosolyogtam.

-Nem halott.

-Kivégezték!

-Nem, nem. –Nordon elmosolyodott , az a szokásos önelégült mosolya, amit már jó párszor láttam tőle,   szóval már megint többet tud mint én- Nekem dolgozott, az én parancsomra végezett azokkal a követekkel, akik miatt elítélték.  Nem fedhettem fel a kilétét, inkább szereztem egy lecsúszott koldust akit helyette kivégeztek, közvetlenül az akasztás előtt mentettem meg. Ide hozatom.

Elképedtem. Nagyon utáltam azt a nőt de azt hittem halott, erre kiderül semmi baja…

 -Ha ide jön akkor én…

-Semmit sem teszel! – nézett rám Nordon szúrósan. Nem mertem ellenkezni vele, nem volt értelme. Ha életben akarok maradni, engedelmeskedek, ez az egyetlen esélyem, ez Mytarend esélye is.

-Lenne még valaki, -mondta aztán, - egy igazán különleges férfi… hallottál a Pengemesterekről?

-Igen –bólintottam- Harcművészek, akik szinte egyé válnak a kardjukkal, a tudások valami elképesztő. De kevesen vannak, ritkán találkozni velük.

-Egyikőjük, talán az utolsó Pengemester, ide tart. Ismerem, remélem segíteni fog.

-Reméled?

-Figyelj, ő nem olyan akit, meg lehet vesztegetni, vagy fenyegetni. Ráadásul, ha nem látja értelmét a harcnak, nem áldozza fel magát értelmetlenül… remélem segíteni fog.  Minden esetre az csábító lehet számára hogy igen veszélyes dolog lesz nekem segíteni, ez talán hat rá. A kihívás, igen, ez hajtja előre a Pengemestereket, de, csak ha van értelme. 

 Ekkor furcsa fény szűrődött ki az egyik tárolóból. Nordon egy üveggömböt vett elő, abból jött a fény. Fölismertem a gömböt, e keresztül tudja meg figyelni azokat, akik a nyakukban Nordon gyöngyeit hordják, de a szerkezet nem alkalmas kétoldalú kommunikációra, csak Nordon figyelhet meg vele másokat. A gömbben egy túlzottan ismerős alak tűnt fel. Jobban mondva az álmaimból ismertem.

- Hát ez meg mi? Mustafar? –ismert rá gömbben mosolygó alakra Nordon, és aztán  olyat tett amit szerintem már évek óta nem: meglepődött –Mi a fenét csinál?

-Gondolom, Lord Nordon mi? Személyesen még nem találkoztunk.

-Mi ez az egész?- ráncolta a homlokát Nordon. Közelebb léptem. Mustafar még szélesebben mosolyogott.

-Te pedig, ügye Mióna vagy?

-Látsz minket!- csodálkozott Nordon.

-Igen, látlak, hallak.

-Hogy csináltad?

-Ugyan, most fedjem fel a titkaimat, ezt nem várhatjátok el tőlem!  –nevetett Mustafar

-Mit akarsz ? –kérdezte Nordon

-Hogy vedd át a hatalmat a városban, és semmisítsd  meg a Pusztítókat és a démonokat. Biztosra veszem engem is meg támadnak majd, de nem félek tőlük. Viszont ha nem sikerül szükségállapot elrendelned… veszíteni fogsz. Úgyhogy segítek -mosolygott a gömbben lévő arc.  Közelebb léptem.

-Mióna! Örülök, hogy így is láthatlak.  Te vagy az a lány akiről álmodtam…érzem tehetséges vagy, de ne kerülj az utamba.- fenyegetett meg.  

-Meg foglak ölni-mondtam neki- Az álmiam nem hazudnak.

-Figyelj, -mondta szokatlan kedvességgel-, ha rám támadsz, meghalsz, nem szívesen ölnélek meg…de ha kényszerítesz … !

- A végzetem hogy megállítsalak! – feleltem dühösen. Mérges voltam rá. Utáltam Ő keseríti meg az álmaimat, ez a pimaszul vigyorgó, beképzelt alak!

-Az én végzetem, meg az hogy legyőzzem a végzetem!- kacarászott, mintha csak valami vidám színpadi előadáson lennénk

- Ja igen, Nordon, még valami, nekem is vannak már katonáim: Az Árnyvadászok. Majd kérdezd meg Atrex barátomat mit tud róluk!  – nevetett majd lassan kifakult a fény az üveggömbben.

A Loranden lovagok tanácsterme.

Gondterhelten ültek a rend nagymesterei. Ilyen válságot azóta nem éltek meg, hogy What mester kilépett a Loranden rendből. Mustafar elszabadult, megszerzett egy országot, és pusztítani fog ez nem is kérdés, és velük fogja kezdeni, ebben is biztosak voltak. Mustafar leszámol a Loranden renddel.

-Meg kell ölnünk, vagy ő végez velünk. Miatta veszett oda két tanítványuk, és talán Ordim mester is- jelentette ki Haze nagymester,  a rend, ősz hajú, tetovált arcú vezetője.  Lea'ney, a mesterem az öreg tünde, megcsóválta a fejét.

-Mi van ha igaz amit mondott, tényleg áruló van köztünk?

-Egy, az egészet Nordon mesélte nekünk, azt viszont nem mondta el hogy honnan tudja mit mondott Mustafar. Nem bízhatunk Nordonban.

-Na de ha igazat mond, és négyünk közül valamelyikünk áruló? Persze az is lehet, ezzel csak éket akar verni az Ezüstpáncélosok és közénk. –gondolkodott hangosan Lea’ney.

-Valakinek el kell menni és kiszedni az igazságot Mustafarból- mennydörögte a rend legfőbb harcosa Riad.  –Én vállalom.

-Nem, barátom nem, rád itt van szükség,  ha Nordon ellenünk szegül itt kellesz.

-Én meg már túl öreg vagyok… nem bírok el vele. – sóhajtotta Lea’ney

-Ez nem is kérdés, én megyek!- szólt közbe Kalberd mester, - az a  vidék a törpök hazája, és én is törp vagyok. Magam mellé veszem az összes tanítványomat, és útnak indulok. Rajtam kívül még ötven jól képzett Loranden lovag, ennyi elég lesz ellene.- Haze bólintott

-Így legyen.

 A nyár 10. napja.

A Császárvárosba vezető út melletti fogadó tömve volt, bár még csak dél felé járt az idő. Igaz, olyan meleg volt odakint, mint már évek óta nem, és hát ilyenkor, aki csak tehette be menekült valahová ,hogy pihenjen vagy igyon egy kis frissítőt. Szóval a fogadó megtelt kereskedőkel, meg a fegyveres kíséretükkel,  és a zsoldosok mivel dolguk nem akadt, ittak és mindenkibe bele kötöttek, a harc szele a levegőben lógott,  és amikor egy új jövevény lépett be az ajtón minden tekintet rá irányult.  Harmincas évei közepén járó férfi, barna hosszú haja csapzottan lógott a szemébe. Tekintetén valamiféle belenyugvás, mérhetetlen nyugalom látszott. Elegáns selyem ruhája, kissé már megviselt volt, látszott hogy régóta van úton. Oldalán két kard lógott, díszes drága pengék.  Rendelt egy sört, majd a sarokban lévő egyszemélyes asztalhoz ült, és nem törődött senkivel. Ám a zsoldosok már sokat ittak, és viszketett a tenyerük így hát nagyhangú vezérük a jövevényhez lépett.

-Hé, mi neved? Még nem láttalak erre felé, pedig én hetente utazok erre!

-A nevem: Moyunad de Aldbert.

-Szóval nemesi fattyú vagy? –kérdezte durván.

-Rég nem vagyok már nemes,  és látom belém, akarsz kötni, kérlek,  ne tedd, mert esélyed sincs, hidd el- sóhajtotta Moyunad fáradtan - sokkal jobb vagyok mint ti együtt véve, ha harcolunk meghaltok.

-Kinek képzeld te magad!? –üvöltött rá a zsoldos és társai mellette termettek.

-Pengemesternek. –felelte nyugodtan  Moyunad

-Na ne röhögtess! – és ezzel a zsoldos elő húzta kardját és a nyugodtan ülő férfi feje felé lendítette . Úgy tűnt lehetetlen elkerülni a csapást, ám a következő pillanatban, a zsoldos fegyvert tartó csuklója le repült, a torkából és csuklójából  pedig vér spriccel.  Olyan gyors volt Moyunad vágása hogy nem is lehetett szemmel követni. Mire felfogták mi történt kardja már hüvelyében volt és továbbra is nyugodtan üldögélt. A zsoldosok egy darabig bámulták átvágott kezű és torkú társukat majd egymást. Aztán rá vetették magukat. Moyunad még csak fel sem kelt: az első csapásokat ülve védte ki, gyors volt, mint a gondolat, szúrásait, vágásait nem lehetett kivédeni, ős még szemmel követni sem.  Aztán föl pattant, hátra ugrott, átbukfencezett az asztalon, csodás magabiztossággal kerülve el a pengéket, és halálos pontsággal találta el ellenfeleit. Gyomron szúrta az egyiket, ám már húzta is vissza  a kardját, és a térdén vágott meg egy másikat, majd egy harmadikat torkon szúrt, majd vissza és a térd sérültet ölte meg,  hárított egy vágást, és egyben le is metszette támadója ujjait, a le eső kardot lábával fel rúgta, majd bal kézzel elkapta és át hajította a fogadón, telibe találva  egy másik zsoldost. Sebesen mozgott, és könnyedén, szinte légiesen, kardját szinte nem is lehetett látni. Csuklókat vágott át, ütőereket tépett fel. A túlélők egymást taposva tértek ki az útjából: démonnak hitték, akin nem fog a fegyver. Talán egy perc sem telt el, és a zsoldosok vérbe fagyva hevertek körülötte. Csend lett. Aki tehette kimenekült.   A fogadó tulajdonosa felajzott számszeríjjal jött elő, és egy – Megdöglesz te gyilkos szemét- kiáltással,  lőtte ki a nyilat egyenesen Moyunad hátába, ám ő megperdült, és kardjával félre ütötte a vesszőt. Aztán egy ugrással a fogadós mellett  termett, ám szerencsétlen fel sem foghatta, mi történik, mert egy kard penge szúrta át a torkát. Vér spriccelt magasra a sebből, a fogadós rázkódva esett össze. Moyunad vissza ült, és befejezte a sörét. Nem is gondolt  a halottakra. Meg adta lehetőséget, hogy éljenek, de ők rá támadtak. Hát meghaltak, ez ilyen egyszerű. Miután végzett, és kipihente magát, fölkelt és kiment a fogadóból. Odakint néhány túlélő félve húzódott félre az útjából. Aztán sokáig bámultak ez ellovagló Moyunad után.  

Verindar határában…

Errefelé már nem havazott, és a szél is alább hagyott, nap, pedig kellemesen sütött. A távolban látszottak a Törp-hegység csúcsai. A széles kihalt úton csak két lovas poroszkált. Nem siettek, ők soha nem siettek, ha nem volt, muszáj. 

Helcor és Myrus volt a két lovas, a két Árnyvadász. Eddig gond nélkül keltek át a hegyeken, de most egy kisebb csapat lovasra, és gyalogosra lettek figyelmesek. Fegyvert viseltek, és meglehetősen rongyosak voltak. Igaz, a polgárháború véget ért, de sokan elmenekültek Mustafar elől. Hozzájuk tartozhatott a csapat is. A két Árnyvadász nem izgatat különösebb képem magát: néhány átlagos katona nekik nem ellenfél. Helcor még a pipáját sem tette el,  Myrus pedig lovaglás közben egy drága, ősi kézzel írt kódexet olvasgatott. Mikor utol érték a jó két tucatnyi embert számláló csapatot, tovább olvasott, Helcor pedig unott képpel rakta el a pipáját, és szólt a fegyvereseknek:

-Mustafar nevében, kik vagytok?

-Nekünk ő nem parancsol! Talpnyaló kutyák! – és körbe vették őket, veszélyesnek tűnt a helyzet.

-Hé vörös! Tedd már el azt a szart! –ordított rá az egyik lovas és Myrus  mellé állt lovával, majd ki húzta kardját és rávágott Myrus karjára. A penge szikrát hányva csúszott le róla, mintha kőből lett volna, pedig csak könnyű bőr vértet és szövet ruhát viselt . Támadója csodálkozva meredt a pengére, majd ismét vágásra emelte, de Myrus fél kézzel elkapta a csuklóját, és megcsavarta. Reccsent a csont, a leső kardot Myrus elkapta és oda se nézve fejezte le a támadóját. Helcor csak erre várt, mind két kezébe tőrrel ugrott lováról át, egy másik lóra és fegyveres oldalába vájta tőreit, majd meg  sem várta hogy áldozata eldőljön , már ugrott a következőre, aztán egy harmadikat lábbal rúgott ki a nyeregből, majd két gyors döfés a torokba, és vége lett. A többi fegyveres, ők gyalog voltak eddig bénán bámultak: ledöbbentette őket a látvány. Myrus eltette könyvét, és kardját elő rántva egy szaltóval ugrott le lováról, és könnyed mozdulatokkal több katonát is egyszerűen kettévágott, mintha csak papírból lettek volna. Helcor továbbra is tőrrel dolgozott, néhányan megpróbálták megállítani: sikertelenül. Egyikőjük dárdát szegezett a mellének, Helcor egyenesen rávette magát, a dárda eltört de az Árnyvadásznak nem esett baja. Mások nyilazni próbáltak, de nyílvesszők is lepattantak róluk. Egy széles pengét forgató nagydarab férfi Helcorra vette magát, ám Helcor ököllel csapott a penge élére, a kard szilánkosra tört, a kesztyűt viselő Helcor öklén.  Még csak meg sem izzadtak, és már mind meg is halt.

-Tudod, jól esik a mozgás, lovaglás után- mondta Myrus- már elzsibbadt a hátsó felem. –Helcor vállat vont és rágyújtott, megbökdöste az egyik hullát.

-Gyorsan meghaltak, az ezüstpáncélosok nem fognak ilyen gyorsan meghalni.

-Gondolod, harcolunk kell velük?

-Hülye vagy? Szerinted majd hagynak időt a magyarázkodása.

-Igaz, aztán ott van még az ork is… kemény dió.

-Ott vannak a nomádok is- fújta ki a füstöt Helcor- ha szembe szálnak velünk, meghalnak.

-Igen. Nem lesz egyszerű de  ,megcsináljuk és valaki az utunkba áll, az kicsináljuk!- mondta Myrus, majd elgondolkodva  ráncolta a homlokát- te amúgy milyenek a nomád nők?

-Szőrösek és büdösek. – válaszolta Helcor

-Akkor olyanok, mint te!- nevetett Myrus

-Tudod Bazd, meg az a szerencséd hogy nem tudlak keresztül szúrni- csóválta meg a fejét Helcor és ő is elmosolyodott.