3. fejezet

Császárváros, a nyár, 19. napja, nappal

Kissé ideges voltam, már napok óta nem volt oktatásom a Lorandenek között, mindenki érezte, közeleg valami és inkább csak figyelt, vagy magányosan készült a várható összecsapásra. Céltanul járkáltam a palotában, valamilyen furcsa gondolatnál fogva lementem a katonák szállására. Ott találtam Elenát, egy asztalnál ült, néhány katona meg sörös kupa társaságában és kockáztak. Elena mint mindig most is nyert, a katonák meg szinte nyál csorgatva figyelték a lány testét. Fel sem figyeltek mikor beléptem, pedig pár hete még megbámultak ha elhaladtam előttük. Elöntött a harag, de aztán figyelmeztettem magam, koncentrálnom kell , ügyelnem az érzésemre, elvégre a Loranden lovagok közé tartozom! Szóval vettem egy nagy levegőt és odaléptem hozzá.

-Nem kellene készülnöd, ki tudja, bármikor támadás érhet minket! Talán gyakorolhatnál, edzhetnél!    

 - Azt csinálom, nem látod? -Az egyik katonára kacsintott épp szemével Elena- megígérte hogy este lesz egy kis külön edzés!

-Gyere csak arrébb!  Egy kicsit beszélnék veled! – mondtam és a katonák méltatlankodó pillantásaitól kísérve, a sarokba mentünk.

-Mit képzelsz? Nem szórakozni jöttél ide!

-Szállj le rólam, nem parancsolsz nekem! Mi a fene bajod van? Baromira beképzelt vagy! Még hogy a végzet meg a sors!- sziszegte. Egy pillanatig úgy éreztem hozzá, röptetem az egyik asztalt, de aztán megnyugodtam, ám úgy néz ki ezt észre vette rajtam.

-Az hittem nekem esel, régebben megtetted volna!

 -Az régen volt, megváltoztam, erősebb lettem testben-lélekben! –ezen elnevette magát.

-Mégse tudnál legyőzni, emlékszel még a börtönre , a szart is kivertem belőled ! Most is sikerülne!

-Nem hiszem, de ne próbáljuk meg, egy Loranden nem használja erejét hiába valóan! – Elena végig mért és bólintott.

-Tényleg kezdesz Loranden lenni, egyre önhittebb vagy! Pedig közben Nordon is tanít téged….úgy kéne viselkedned mint régen, felszabadultan, mint én teszem!   Különben sosem győzöd le azt a Mustafart! – majd sarkon fordult bele ült az egyik katona ölébe és felhajtotta a

sörét.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Lehet hogy igaza van, Mustafar ereje is abban rejlik hogy nem foglalkozik a szabályokkal, mert például itt van Nordon őt is gúzsba kötik a törvények  amik ha nem lennének könnyebb dolga lenne. Igen, a szabályok, törvények csak akadályoznak és hátráltatnak, de én nem szegülhetek szembe mindennel, nem tehetem meg, ha megtenném olyan lennék mint Mustafar, nem nekem másként kell győzelmet aratnom majd fölötte.

 Moyunad de Aldbert a számára kirendelt kényelmes és díszesen berendezett lakosztályban tartózkodott, de egyáltalán nem pihent. Gyakorolt, egymás után, órák óta vitte véghez a szinte tökéletes vágásokat és szúrásokat amiket évek során, sok-sok gyakorlással váltak tökéletessé.  Mozgása könnyed volt mintha csak táncolna. Elméjét megtisztította a gyakorlat, testét felkészítette a harcra. Egyszer csak nyílt az ajtó és maga a Császárnő lépett be.

Moyunad egy pillanatra megmerevedett, de a Császárnő intett, csak folytassa nyugodtan, aztán leült az egyik kényelmes fotelbe és onnan nézte a gyakorlatozó Pengemestert. Moyunad még sokáig gyakorolt, míg úgy ítélte meg, hogy felkészült. Ekkor fordult csak a Császárnő felé:

-Felség, minek köszönhetem, hogy megtisztelt látogatásával ? –egyszerűen de tisztelettudóan beszélt. 

-Ugyan, ne hivatalosodjunk.  Ügye te nemesi származású vagy, innen Mytarendből?

-Igen.

-Akkor hogy kerültél el innen? Hogy lettél pengemester?

-A háborúban…apám meghalt. A családunk egyénként is szegény csak a nemesi címünk volt már meg.  Így hát… a háborúban szolgált néhány pengemester. Egyikőjük meglátott bennem valamit és magával vitt. Nagyon fiatal voltam akkor még. Ki képzett, a legjobb tudása szerint és most már nem csak a nevem van meg: most már van kardom is.

-Lehetne pénzed is,  minden nemes igényelhet segélyt, aki a háborúban harcolt, vagy ő vagy valamelyik felmenője.

-Úrnőm,  ne sértődjön meg, de nekem pénz nem kell. Mire használnám? Nem vágyok rá.

-Akkor mire vágysz?

-A pengemester célja az , hogy végül tökéletesen harcoljon.

-Vagyis a győzelem.

-Nem, Úrnőm nem. Mert lehet hogy elbukok, meghalok de ha előtte sikerül tökéletesen harcolnom, akkor megérte. Ez a KIHÍVÁS!  Mi ezért élünk, hogy a Kihívást, legyőzzük, még akkor is ha utána meghalunk. A pengemesterek nem szoktak öregen meghalni. 

-Nem rossz így élni? Nem vágysz családra?

-Engedelmével felség…de mondtam, csak a kihívásra vágyom. Talán itt rá akadok majd.

-Tudod,- mondta hosszú szünet után a Császárnő-  egyszer már át éltem ezt…akkor majdnem meghaltam, majdnem elfoglalták a palotát. Nincs kedvem még egyszer ezt átélni. Nem is tudom miért mondtam el ezt pont neked ,elvégre semmit sem tudok rólad csak amit Nordon elmondott. De benned megbízom.

-Köszönöm a bizalmát, felség.

-Ugyan, ha nem halják mások szólíthatsz:  Volénának is.

-Rendben Voléna,- biccentett Moyunad és nem tudta hova tenni a Császárnő furcsa mosolyát. Úgy nézett rá…de hát ez ostobaság. Amúgy sem sokat foglalkozott nőkkel,  egy pengemester nem foglalkozik az érzéseivel, más a feladata.

-Azt hiszem te meg tudsz majd védeni.

-Természetesen! – mosolygott vissza a pengemester. Ekkor váratlan kürtszó harsant fel. Riadó! A riadó jele volt. Valakit meggyilkoltak, mégpedig a palotából, egy fontos embert! Ezt jelentette a kürtszó. Hogy mi történt, arra csak órákkal később jöttünk rá? Abdul, Mustafar követe dolgozni kezdett. Miközben mi vártunk, ő még korán reggel kijutott a palotából és munkához látott.

Pát órával korábban…

Abdul már korán, nagyon korán felkelt, és kijutott a palotából, egyszerű hétköznapi ruhát öltött, úgy lopózott ki az őrök mellet, a szolgák között, senkinek sem tűnt fel. Ki törődött volna egy szolgálóval? Az őrök csak a palotába befelé tartókat vizsgálták át.

 Abdul előre tervezett, hiszen profi volt. Már megérkezése napján elrejtette a felszerelését a város egyik eldugottabb sikátorában, egy romos ház és egy kiszáradt fa közé, tudta itt senki sem találja meg pár napin, amíg végez a feladattal.  

 Először is átöltözött,  fel vette a szürke köpenyét, és magához vett minden szükséges eszközt. .

Még egyszer utoljára áttanulmányozta a város részletes térképét, és aztán elő vette a listát. Az első név: Lord Vangus. Komoran elmosolyodott. Annyit már sikerült pár nap alatt kiderítenie  hogy a Lord minden nap testőrei kíséretében átvág a városon, a kastélyából egyenesen fel a palotába. A legjobb hely ahol lecsaphat rá, hát a város központjában lévő nagy piactér lesz.

A piacon nyüzsögtek az emberek, kereskedők, zsebtolvajok a városi őrség tagjai. A Lordot hat fegyveres őrizte, állandóan. Igaz mindig vele voltak de a fegyveresek leginkább csak díszen voltak, nem számítottak igazi támadásra.

 Abdul egy kereskedő sátra mellet állt behúzódva az árnyékba. Várt és figyelt, míg fel nem bukkan a célpont. 

 Messziről fel ismerte amint a díszes ruhájú, öreg nemes úr, fegyvereseivel keresztül vág a piacon. A Lord pont előtte haladt el. Abdul lassan mozdult, óvatosan félre tolt egy útjában álló férfit, senkinek sem tűnt el, rengeteg ember nyüzsgött a téren, és mind egymást lökdösték.  Majd óvatosan , kissé meg lökte az egyik testőrt is, az fel sem figyelt, elő fordul hogy a tömegben kissé meglökik az embert nem gondolt hát semmi rosszra. Ám ezzel végzetes hibát követett el, Abdul már készítette tőrét, a csuklója alá rögzített pengét most már a kezében tartotta. A Lord és közte csak pár lépés volt, és a távolság csökkent.

-Lordom! –szólt utána –az öreg Vangus meg fordult:

-Mi az? – Most már csak egy lépés volt közöttük. A fegyveresek oldalt álltak, túl messze. Abdul előre lépett és egy mozdulattal torkon szúrta és  még mielőtt a testőrök reagálhattak volna a legközelebb álló fegyverest  szintén torkon szúrta , egy másiknak pedig gyomrába döfte a tőrét és  , és a társai  taszította . Az egész pár másodperc alatt zajlott le:  Abdul már bele is vette magát a tömegbe. A testőrök pár pillanatig dermedten álltak, majd magukhoz tértek:

-Gyilkos elkapni! Utána! – ám Abdul már eltűnt a tömegben. A közelben lévő városi őrök is a keresésére indultak, de sehol sem láttak egy szürke köpenyes alakot.  Abdul biztos helyről figyelte az őt kereső katonákat, tudta a gyilkosság után felbolydul az egész piac, hát jó előre megtalálta az ideális megoldást, még reggel szerzett   egy koszos elnyűtt köpenyt meg egy koldus botot. Amint eltűnt a tömegben, elő vette a koszos köpenyt magára terítette  és mint valami beteg, szerencsétlen gubbasztott az egyik ház falánál. Pár őr megállt előtte, mire ő hangos köhögésbe kezdett, az egyik őr undorodva végig mérte, majd odébb álltak. Ugyan ki törődne, egy koszos, beteg koldussal? Abdul számítása bevált, jöhetett a következő célpont: Lord Vangus unokaöccse, az ifjabbik Lord Vangus.

Alig egy óra elteltével a fiatal Lord erős fegyveres kísérettel érkezett meg a városi őrség székházába és további fegyvereseket kért, félt, természetesen. Bár még ekkor sem volt biztos benne senki, hogy egy bérgyilkos van a dolgok mögött. Persze Nordon sejtette, de nem tett semmit, ekkor még nem.

Abdul számított erre, tudta a fiatal Lordhoz nem férkőzhet közel, távolról kell végezni vele. Délután volt már mikor az ifjú Lord elhagyta az őrség épületét, és a palota felé igyekezett. Tíz testőr, és ugyanennyi városi őr, akik teljesen közre fogták. Nem a legforgalmasabb helyeken haladtak végig, nem inkább a kisebb utcákon kerülték a tömeget és közben a testőrök figyeltek mindenkire, mégsem vették észre hogy követik őket. Persze hogy nem a város ezen részen a szegényebbeknek gyakran  lapos tetős házuk volt, és a háztetőkön átugrálva, Abdul észrevétlenül követte őket, mint valami árnyék.  A kis csapat egy eldugottabb téren állt meg , már vártak  itt rájuk, a palota béli őrség tagjai,  valamint két ezüstpáncélos, hogy biztonságban felkísérjék a palotába ,a ifjú Lordot.  Az egész utca kihalt volt, sehol egy lélek, fegyveresek zárták le az utcákat. A fiatal Lord körül kicsit lazult az őrök gyűrűje,  itt lehetetlen, hogy bárki meg közelítse. A fiatal Lord kezdett hinni benne hogy megússza, mos már biztonságban van gondolta.

Abdul jó ötvenméternyire tőlük egy háztetőről figyelte leendő áldozatát. Most nyila vett elő, a vessző, amit használt képes volt még a legerősebb vértet is át ütni. Csak a megfelelő pillanatra várt ami hamarosan el is jött.

-Akkor mehetünk a palotába?- kérdezte a Lord az ezüstpáncélost.

-Igen uram indulhatunk. – ekkor nyílvesző csapódott bele az ifjú Vangusba , hátulról találta el, és hegye átütötte a mellkasát, össze esett, még rángatózott egy kicsit és meghalt.

-A háztetőkön lehet! A fenébe! Elkapni! –ordította az ezüstpáncélos és mindenki a gyilkos keresésére indult, ám az nem tűnt fel senkinek sem, hogy az ezüstpáncélosok viszont  nem mozdultak, csak felnyalábolták a holt testek és vissza mentek a palotába.

A katonák mindent átkutattak, miden sikátort, minden háztetőt. Ám Abdul közben már mesze járt, le sietett a Niva folyó partjára, a kikötőhöz, vagyis a kikötő eldugottabb részéhez ahol a csatornák ömlöttek a folyóba.

A csatornákon keresztül akart menekülni. Már épp felnyitotta volna az egyik csatorna nyílást mikor rá kiáltottak.

-Meg állj! Ne mozdulj! – négy katona, kettőnél számszer íj, a másik kettőnél kard. Szerencséjük volt hogy pont rá találtak ,erre felé ritkán fordultak elő járőrök.  

-Térdre-  kiáltotta a fegyveresek vezetője. Nem tudta, hogy a gyilkost fogta-e el ,de gyanús volt nagyon gyanús.  Abdul engedelmeskedett. Letérdelt. A négy katona körbe állta, és  közel jöttek.

-Na gyerünk , ő lesz az  szerintem , kötözzük meg! – és már nyúltak érte. Egyikőjük sem látta a tőrt villanni ami átvágta az egyik őr combi ütőerét, szerencsétlen lábából felspiccelt a vér, majd eldőlt. Abdul fölugrott megragadta a második kardost és élő pajzsként tartotta maga elé. A számszeríjasok lőttek, ám a nyíl vesszők szerencsétlen társukat találták el. Abdul át vágta a férfi torkát, majd tőrét egy mesterei mozdulattal az egyik számszeríjas mellkasába dobta. A megmaradt katona idegesen próbálta felhúzni fegyverét, de ki ejtette kezéből. Elő rántotta hát  a rövid pengéjű kardját, és bár a gyilkos aki három társát lemészárolta most fegyvertelen volt, mégis a halálos nyugalommal nézett katonára akit erre  elbizonytalanodott. Ám végül felüvöltött és magasra emelt karddal rohanta le társai gyilkosát. Abdul el lépett a támadó útjából és egy mozdulattal torkon csapta, a katona hörögve rogyott térdre. Abdul kicsavarta a kezéből a kardot, és a katonát a saját fegyverével szúrta le.

Most már mehetett a következő célpontért. Abdul a csatornákon keresztül átjutott a város túlsó felére a lovagok laktanyájához.

Ugyanis a követező áldozata Notler herceg volt a császári csapatok  főparancsnoka. A csatornák az egész várost behálózták, Abdul a Mustafartól kapott térkép segítségével azonban nem tévedt el. A csatorna kijárata rögzítve volt, ám Abdul vörös fémből készült tőre átvágta az acél rudakat. Halkan dolgozott, óvatosan keresztül  fűrészelte a csatornát fedő rácsot. Bár ez egy laktanya volt, mégsem esett nehézre bejutni, az őrség a bájáratoknál ,és  a falaknál járkált, nem pedig odabent, márpedig Abdul  szinte az udvar közepén bukkant elő. Miután kimászott, megbújt az árnyékos helyeken, hagyta hogy néhány katona elhaladjon mellet, majd észrevétlenül egy nyitva hagyott földszinti  ablakon át, be jutott az épület belsejébe. Végig lopakodott az épületen, és senki sem vette észre, bár több szolga és katona is szinte karnyújtásnyira ment el mellette ,de ő mindig észrevétlen tudott maradni, hol egy oszlop, egy szobor vagy egy szekrény mögött rejtőzött el.  Notler hercegre hamar rábukkant, a dolgozó szobájában parancsokat osztogatott:

-Le zárjuk a városba vezető utakat, mindenkit ellenőrzünk, el kell kapnunk a bérgyilkost, nem menekülhet el, nem akarom, hogy Nordon és az ezüstpáncélosai fogják el, nem hagyhatjuk, hogy övé legyen a dicsőség! Induljatok! – a lovagok kicsörtettek a szobából. Abdul várt egy kicsit, a herceg hamarosan elhagyat a szobát, és bérgyilkos követte. Notler a fürdőhelységbe ment, levetkőzött, aztán szemét lehunyva áztatta magát egy kádforró vízben. Nem vette észre amikor Abdul mögé lopakodott, és azt sem amint át vágta a torkát.  Úgy halt meg hogy azt sem tudta mi  vagy ki öli meg. Holtestét csak órákkal később fedezték fel, de akkor Abdul már messze járt.