-Igen, te siess vissza, értesítsd a hadnagyot, addig én bejutok a házba. – a lány bólintott és szó nélkül megindult vissza felé.

- Keal’Yes, siess! –szólt még utána Wilbuer.  Aztán elgondolkodott, hogy jusson be. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, Keal mester tanítása,: néha a legegyszerűbb megoldás a legjobb. Kilépett hát  a sikátorból, és egyenesen a ház bejáratához ment. Nyugodtan lépdelt, mintha csak épp erre felé akarna sétálgatni. Az őrök gyanakodva figyelték, és rá kiáltottak:

-Mit akarsz itt?

-A nevem Wilbuer, a ház urát keresem, beszélni valóm van vele.

-Lord Seignus senkit sem fogad, ilyenkor! - ,,hm, tényleg Seignus a neve, ez a név volta  kocsmai fickó gondolataiban. „morfondírozott Wilbuer.

-Tudom, mit csináltok, itt, tudom ,hogy embereket zsaroltok, hogy bűnőzök vagytok !-  Az őrök durván megragadták Wilbuert.

-Most azonnal a Lord elé viszünk! –berángatták a házba, és lefegyverezték. Fegyveresek ragadták meg a vállát két oldalról, és betuszkolták egy elegáns szobába. A Gazdagon berendezett szobában a falakon drága kárpitok, festmények, fegyverek lógtak. Közepén, díszes  nehéz asztal, mögött egy ötven körüli férfi állt. Látszott olyan ember, akinek engedelmeskedni szoktak.

-Ki ez a kölyök? – kérdezte.

-Azt állítja mindent tud rólunk, uram. – Seignus bólintott, és intett embereinek, mindössze ketten maradtak a szobában.

-Szóval, mindent tudsz? Hm, adjatok neki. – Wilbuer baloldalán álló őr gyomron vágta, mire Wilbuer térdre rogyott.

-Mindent el fogsz mondani, kölyök, mielőtt megölünk! 

-Miért hazudnék? Én soha nem hazudok, az bűn.

-Bűn hazudni?- visszhangozta Seignus – Mi vagy te? Egy átkozott Loranden lovag? –

-Nem, nem vagyok az, még csak tanítvány vagyok- Wilbuer elmosolyodott. Aztán lassan felegyenesedett. Oldalra pillantott, koncentrált, és őrei kezéből kiröppentek a kardok, bele egyenesen az ő kezébe.

-A városi őrség megbízásából, le vannak tartóztatva!

-Végezetek vele! – ordított fel rémülten Seignus, az őrök mozdultak, de fegyver nélkül nem sok esélyük volt, Wilbuer megvágta. Az őrök súlyos sérülésekkel terültek el.  Seignus tőrt rántott, és megpróbálta leszúrni,  de Wilbuer hárította a döfést, és megvágta Seignus combját, ám az nem adta fel, ismét  támadni próbált és a tőr hegye megkarcolta Wilbuer oldalát, mire lecsapott kardjával, és levágta Seignus tőrt, tartó ujjait. A férfi a fájdalomtól ordítva fetrengett a földön, Wilbuer a kardlappal fejbe vágta, Seignus elájult. A harc véget ért, óvatosan kilépett a szobából és éppen hogy csak félre tudott ugrani egy kard elől. A házban minden őr riadóztatva lett, és rohantak segíteni uruknak. Sokan voltak, több tucatnyian.  Wilbuer mindkét kezében karddal harcolt, csapásai és  szúrásai  nyomán sokan  sérülten vagy holtan estek össze,  ám Wilbuer érezte fárad, figyelme lankad, és már csak nehezen bírja el  kerülni ellenfelei vágásait, érezte egyre nehezebben tud védekezni. Hiába volt jó vívó, hiába éreztem meg még a háta mögül támadókat is, körbe vették, és kardpengék sértették fel oldalát, vállát, combját, igaz csak karcolások voltak alig véreztek, de Wilbuer ereje egyre inkább fogyott, a vérveszteség még jobban legyengítette.   Ennyi ellenféllel szemben, ilyen szúk helyen nem sokáig tarthatott ki, tudta jól.  Időnként a ház különböző tárgyait röptette az őröknek, egy jókora vázát  több méterről vágott egyik támadójának, aztán egy nehéz szekrény dőlt,,magától” vagy három fegyveresre, és össze lapította őket. 

,,Keal’Yes, hol jársz?”- ez járt Wilbuer eszében.

A lány végig sietett a sötét sikátorokon, őt nem zavarta a sötétség, tünde volt, remekül tájékozódott, még akkor is ha más lények az orrukig sem láttak.  Művészi kidolgozottságú íja ,most is a hátán volt,  remek tőrei pedig az övében. Tudta ,hogy hamarosan használnia kell fegyvereit de nem gondolta hogy ilyen hamar. A szűk sikátor közepén négy férfi állta el az útját, bűzlöttek az alkoholtól, és érezni lehetett agreszivitásukat.

-No nézd, csak egy tünde virágszál! Gyere csak ide, virágszál! –röhögtek fel és

- Jobb lenne ha eltűnnétek az utamból, mert akkor nem kel ,hogy bántsalak benneteket.- Keal'Yes elő húzta tőreit.

-Bántani?  Mi van ha mi épp az szeretjük ! – és egyikőjük megragadta a  csuklóját. Azaz csak akarta, mert Keal'Yes  szinte követhetetlen gyorsasággal nyisszantotta le néhány ujját a részeg férfinak, majd térdhajlaton aztán torkon rúgta. Eszméletlenült  terült el a sárban.

-A fenébe! Kapjuk el! – üvöltözték társai Mintha egy árnnyal harcoltak volna, egyszerűen nem tudták eltalálni, hiába rántottak  kardot, a lány  oly könnyedén mozgott és vágott át csuklókat, szúrt meg testrészeket, hogy a részeg ellenfeleinek esélye sem volt.  Pár szívdobásnyi idő telt csak el ,és a tündén kívül csak sebesült ,részeg eszméletlen férfiak hevertek a sikátorban. . 

Minner hadnagy idegesen járkált fel és alá szobában, szívesen tett volna valamit,  az ,hogy nyugodtan üljön, miközben más harcol…nem az ő világa volt. Hirtelen feltárult az ajtó, Keal’Yes lépett be rajta.

-A Seignus-ház. –csak ennyit mondott. Minner rohant, hogy riadóztassa embereit, de még előbb  akart valamit kérdezni  tündétől, de Keal’Yes már vissza is indult,  Wilbuerért.

Wilbuer be hátrált egy szobába, és egy feldöntött súlyos szekrénnyel torlaszolta el az ajtót. Odakint megpróbálták betörni,  zuhogtak a kardcsapások, és végül beronttotak, négy fegyveres , egyikük megállt, és ostobán meredt,  a mellkasából kiálló nyílhegyre, mega vékony vércsíkra ami sebéből folyt.  Aztán a következő is így járt, majd a maradék kettő is. Mind a négyen holtan esettek  össze, és mögöttük ott állt, Keal’Yes, kezében íjával..

-Végre!- sóhajtotta Wilbuer.

-Siettem ahogy tudtam.

Azonban a házban még mindig jó  bűnöző maradt, viszont Minner hadnagy emberei élén  megérkezett és rövid úton leszámolt a még ellenállókkal.

-Hálás vagyok a segítségetekért.- mondta Minner hadnagy miután elcsendesedett a ház.

-Kötelességünk volt. – .

-Mikor szándékoztok vissza menni? Ugyanis, beszélnem kell a templomotok vezetőivel.

-Holnap reggel-

-Na és a sérüléseid?

-Ugyan, pár óra alvás, és rendbe jövök, ezek csak karcolások –mosolygott Wilbuer, de belül érezte valami nincs rendjén, valami baj készül. 

Másnap reggel, a Császárvárosban. 

Mytarend császárság fővárosa, a Császárváros igazi ékkő volt, a Niva és a Kilna a két lassan hömpölygő, széles folyó találkozásánál épült fel,  részben a partra, részben, pedig a két folyó találkozásánál lévő szigetre. Távolról nézve először a szigeten lévő ősi magányos hegy, és a rá épült császári palota tűnt fel. Mikor felkelt a nap, szinte aranyszínben csillogott. Alant terült el a város, mint egy óriási legyező, magas kőfal vette körül, ami elegendő védelmet nyújtott a lakóknak , na és persze a két folyó, mint egy természetes védelmi vonal  A Császárváros több szintből állt, és  ezeket is fal választotta el egymástól, ahogyan  a  szinteki követték egymást, úgy éltek az egyre jobb és jobb,  módú emberek, a legelső szintem a szegények és koldusok, míg az utolsó szint a palotáé volt. Ha az  ellenség elakarta volna foglalni a palotát nem lett volna könnyű helyzetben, először is a támadó seregnek  át kellet verekednie magát a városon ,a folyókon , és akkor még mindig csak a meredek hegy lábához jukadt volan ki.  Onnan ráadásul csak egy kesekny  út vezet  fel a palotához. Odafent, pedig csak a palota és Loranden lovagok fő szentélye állt.  Tényleg szép város volt, ott születtem én is, de nagyon rég nem láttam, amióta elvittek és börtönbe dugtak… nos azóta nem. Pedig úgy szeretem , legfőképpen a palotáért rajongtam, ami  igazai építészeti remeknek számított, mintha a sziklából nőtt volna ki, magas karcsú tornyok, hatalmas kupolák, és mindezt egyetlen ember uralta pontosabban egy alig harminc éves nő.   

I. Voléna császárnő apja halála után alig tizenhét évesen vette át a trónt, mint az első női császár. Jó uralkodó volt a nép szerette, a nemesség, pedig megbízott benne. Legalább általában. Mert ezen a napon  vitától zengett a császári tanácsterem. A terem hatalmas díszes faragású ablakain beszűrődött a reggeli nap fénye, megvilágítva a Mytarend nemeseit és uralkodóját aki egy díszes dragakő borítású trónuson ült.  A máskor oly nyugodt, békés fiatal, gesztenye barna hajú, szép arcú nő-élet és halál ura- most dühösen beszélt.

-A nomád hordák most, már Kijaven várának közelében járnak! Kelet felé ez a legszélső erődítményünk. Meg kell védeni!- jelentette ki ellentmondást nem tűrően a

-Az ellenség létszáma nő és nő, újabb légiókat fogok oda küldeni!

-Hány embert szándékozik bevetni felség ? - kérdezte egy idős nemes úr.

-Hat újabb légiót, a meglévő kettő mellé. Atris herceget tettem meg főparancsnoknak,  ő talán már meg is érkezett Kijavenbe. Hat légió, és  ha netán nem lennének tisztában a nemes urak a hadseregünk felépítésével – mondta kissé gúnyosan -  :  Egy légói 50 századból áll.  Légiónként, 18 lovas, 26 gyalogos és 6 számszeríjász század van. Egy lovas  században hatvan lovag van, egy gyalogos században 120 harcos, a  nyílpuskás században  pedig 80 fő van,  Vagyis 34176 harcosunk küzd majd meg a nomádokkal. .

- Ám ez még nem minden, uraim, 24 új légót akarok felállítani! - a nemesek döbbenten hallgattak. Végül ismét az idős nemes szólalt meg.

-Felség, én nem csak a tiszteletre méltó Vangus ház feje vagyok, ha nem a birodalom pénz ügyeiért felelős miniszter, úrnőm  ez nagyjából 100 ezer ember...ez legalább 50 millió Császári aranyban! Ez rengeteg pénz!

-Lord Vangus, kerül, amibe kerül de, katonákra van szükségünk! - Jól tudom, hogy ehhez a lépéshez, az új légiók felállításához  a nemesek tanácsának szavazta kell  , a Kőbe Vésett Törvényen csak így lehet változtatni!  De , Lord Vangus,  itt a nemesek többségének én adtam a címét, ki tartanak mellettem, és nekem is van egy szavazatom meg Lord Nordonnak is, ez elég lesz, hogy a törvényt megváltoztassam! - az öreg hümmögött egyet.

-Felség, igaza van, keresztül tudja vinni az akaratát, de már épp meg akartam kérdezni, hol van Lord Nordon? Hol van háború esetén az Ezüstpáncélosok ura? Mit tervez már megint Lord Nordon? - a császárnő elmosolyodott.

-Hogy mit tervez, azt nem tudom, de ezt ígérte az ülés végére ide jön.

A palota folyosóján csend honolt. A régi uralkodók szobrai, képmásai, díszítette 300 méter hosszú vörös bársony szőnyeggel borított folyosó a palota bejáratától egyenesen a tanácsteremhez vezetett, ez volt a dicsőség folyosója, két oldalán a szobrok, festmények a birodalom  régi dicsőségét hirdették.,itt még hangosan szólni sem volt szabad.  Ám most egy férfi erőteljes határozott léptekkel, végig sietett rajta, durván felverve a dicsőség folyosójának méltóságteljes csendjét. Magas  volt, látszott hogy északi származású, világos, szinte hófehér haja, acél szürke szemei egyszerre voltak határozottak, kegyetlenek és ravaszak.   Nem volt már fiatal  túl lehetett már az ötödik évtizeden is. Mégis, még mindig megőrizte fiatalkori erejét, a. kor csak az arcán lévő néhány apró ráncból látszott. Ezüstösen csillogó teljes vértet viselt, sisakot nem, vállán vér vörös palást rajta a rend jelképe :  kard körül tekergő kígyó ami lángot lehel.  Jobb oldán  egy kardot viselet, míg baloldalán egy  drágakövekkel borított csatacsillagot.. Ahogy végig csörtetett a folyosón az útjába kerülő udvaroncok félve húzódtak el, de még a palotaőrség tagjai is óvatosan nézték a férfit. Mert félelmetes volt:  ő volt Lord Nordon, a hírhedt Ezüstpáncélosok vezetője.

Az Ezüstpáncélosoké, az elit, kiválóan felszerelt és kiképzett lovagoké.

A legendás Ezüstpáncélosok. Ők voltak a legjobb harcosok. Évszázaddal ezelőtt kezdődött a történetük, mikor is egy Loranden-nagymester, ott hagyta rendjét, és tudását felhasználva megalapította az Ezüstpáncélosat. és bár ők nem használták elméjük erejét, mint a Loranden, de az alapítójuk rengeteg mágikus fegyvert készítetett. így hát mágikus vértjeik, fegyvereik segítségével bármilyen ellenséget lebírtak győzni.  Innen eredt a nevük is, az Ezüstösen csillogó vértről, ami hihetetlenül ellenálló volt mindféle fegyverrel, és mágikus támadással szemben, mégis oly könnyű volt, mint ha csak puha selyemből lenne. De nem ebben rejlett az igazi erejük, még csak nem is  abban hogy mindféle fegyverrel kiválóan bántak, nem , a rend ereje a megtörhetetlenségük volt. Viszont kevesen voltak: mindösszesen egyszerre csak 2000 ezüst páncélos szolgálta a borodalmat. . Nordon kiváló vezetőjük volt, ravasz, bátor, okos, sokan tartottak tőle, mert mindig keresztül vitte az akaratát. Nordon a terem ajtókhoz ért, megtorpant egy pillanatra, majd kopogatás nélkül belökte a nehéz ajtószárnyakat.

A nemesek összerezzenve néztek fel.

- Lord Nordon- morogta a vén nemes úr- a jó modort, nem ismeri?!  Talán ha egyszer is kopogna, vagy ha megértené rá is érvényesek a szabályok.

-Lord Vangus, - dörrent rá Nordon - rám nem vonatkozik, csak egy szabály: megvédeni a birodalmat! De ezt ön is tudja ! Kérem, hagyják el a termet, négyszemközt akarok beszélni a császárnővel!

-Hallatlan -mondta az öreg ám a császárnő bólintott

- Hagyatok magunkra. - a nemesek mérgesen nézték az ezüstpáncélos alakot, de szólni nem mert egyik sem. Nem telt bele egy perc sem és mind kimentek.

-Utálnak téged. -

-Na és? -. Elgondolkodva lassan körbe járta a termet. A császárnő a szemével követte.

-Nordon, mit tervezel? - 

-Miből gondolja űrnőm, hogy tervezek valamit?

-Mindig tervezel valamit, Nordon, neked mindig van terved.

-Hát igen, a nomádok a határ menti erődrendszernél járnak...-vágott a közepébe  - gyorsan végezni akarok velük.  Oda küldök három század ezüstpáncélost, innen a palotát védő ötből. Végezni fognak a nomádokkal. Leszámolnak majd velük végleg, nem lesz gond. 

-Akkor mi a gond, ?

-Űrnőm, én általában mindig tudom, mi történik -mondta és megállt, majd rátámaszkodott egy székre- de most nem. Abban biztos vagyok, hogy a nomádok csak elterelik valamiről a figyelmet, nem ők jelentik a legfőbb veszélyt. De hiába várok, hogy történjék valami, nem jövök rá, mi az ellenség igazi célja, és hogy ki az ellenség arra sem. Így hát szétverem a nomádokat, hátha előbújik az ellenség.

-Nem vagy te túl gyanakvó?

-Felség, ez a dolgom, ha nem lennék ilyen a birodalom már összeomlott, volna. - a császárnő egyetértően bólogatott.

-És a Loranden-lovagok? A legfőbb szentélyük itt van a palotában, ők biztos tudnak valamit!

-Ön is tudja, felség, hogy mi a véleményem a Loranden-lovagokról, ők nem értünk,  nem a birodalomért vannak itt, őket csak What elleni harc érdekli, és ha a What elleni harc meg kívánja, akár olyan dolgokat is megtennének, ami a birodalom kárára van, nem bízom meg bennük! - mondta indulatosan Nordon.

-Ők sem bíznak meg benned! Sőt! A nemesek se bíznak benned!

-És ön űrnőm? - a császárnő várt egy kicsit majd válaszolt:

-Én bízom benned,  bár tudom, hogy titkolsz előlem valamit,  viszont azt is tudom mindet megteszel a birodalomért, úgyhogy szabad kezet kapsz. Mint mindig, tégy belátásod szerint. -Lord Nordon bólintott majd köszönés nélkül kiment a teremből. A császárnő fáradtan ült le a trónjára. Fáradtnak érezte magát. Fiatal volt még, nem ilyen terhekkel kellet, volna foglalkoznia. Jó lett volna, ha valakivel megoszthatja az érzéseit. Bár Nordon biztos tudott róla mindent. Nordon, mindig tud mindent. Bár most, most megint összecsapnak a feje felett a hullámok. Az országa ismét veszélyben volt.        

A Navo városa melletti erdőben, közel a Lornaden-templomhoz.

Aznap késő délután hárman haladtak végig az erdei úton ami Navo városát és a Loranden lovagok szentélyét kötötte össze.  KeaL'Yes, Wilbuer és Minner hadnagy mentek végig rajta. Meglehetősen kevesen közlekedtek erre, az erdőn keresztül, így ht nem zavarta őket senki.

A tünde, mint általában most is szótlanul lépdelt, de közben az erdő minden apró rezdülésére figyelt. Minner fejcsóválva figyelte a két Lorandent, a hadnagy már erősen kifáradt, lihegett, míg a két lovag könnyedén szedte lábait, pedig Wilbuer még meg is sérült. Minner szóba elegyedett vele.

- És mégis, mond, hogy kerül az ember a Loranden-lovagok közé?

- Mindenkinek más és más a története, hadnagy. De én személy szerint árva voltam, a szülőfalumat rablók mészárolták le, a nomádok legutóbbi háborúja után sok ilyen rabló csapat garázdálkodott, amíg a császárnő le nem számolt velük. Szóval engem a Loranden lovagok találtak meg. Rá jöttek, van tehetségem, és ennyi. Közéjük kerültem.

-Sokan álmodoznak, arról hogy Loranden lovagok lesznek! - mondta Minner

-Tudom, de a Loranden hatalmas felelősség, aki a dicsőséget keresi annak nem való ez az élet. Belőlük lesznek a What-lovagok  Haragszom rájuk, de ez nem jó. A harag nem elfogadható! - tette  hozzá. Percekig némán sétáltak. Minner hadnagyon látszott kérdezi akar még valamit. Végül rászánta magát:

- Most már megkérdezem, sok pletyka kering a Loranden -rend eredetéről ...szóval

-Szóval hadnagy az igazság az hogy a Loaranden-rendet a Agnusok háborúja után alapították...jobban mondva a háborúban harcoló majd aztán eltűnő ősmágusok leszármazottai. – mesélte Wilbuer

-Ősmágusok, Agnusok.? Több embernyi méretű hihetelenül erős, nagy bika szarvú lények? Én úgy tudtam ez mind csak mese, legenda.

-Ki tudja hadnagy, egyszer majd a Loranden lovagok is csak a legendákban lesznek. Mindenesetre rendünk ősi relikviák nem hazudnak.  - egy darabig ismét hallgattak

-Nem soká otthon leszünk, csak azt a dombot kell megmászni -mondta aztán Wilbuer mosolyogva, de aztán hirtelen megállt.  KeaL'Yes szintén. Homlokát ráncolva nézett maga elé.

-Mi az, mi történt? - kérdezte Minner. Ám nem válaszoltak neki. A két Loranden lassan elsápadt, és csak meredtek maguk elé. 

-Mi a fene történt? - kérdezte idegesen Minner.

-Halál. - mondta maga elé Wilbuer

-Pusztulás - tette hozzá KeaL'Yes. Wilbuer és KeaL'Yes egymásra néztek, aztán szó nélkül rohanni kezdtek.

-Hát ez nagyszerű - morogta Minner hadnagy -és  utánuk eredt. A domb mögött már látszott a Loranden rendház. Nyugodtnak tűnt, ám több helyről is vékony fekete füst csíkok szálltak az ég felé. Minner jócskán lemaradva ért be az épületbe. Odabent néma csönd fogadta őket.  Halotti csönd. A padlón és a falakon vérfoltok, tűz nyomai, széttört szobrok, az ajtók szinte mind kiszakadtak a helyükről. Máshol pedig holt testek hevertek. Loranden lovagok testei. Ismerős testek: némelyik szénné égve, mások lefejezve vagy megcsonkítva. Minner a két Lorandenre a harcteremben talált rá egy  meglehetősen szénne égett test felett álltak.

-A testvérem volt- KeaL'Yes csak ennyit mondott. Szavaiból éreznie lehetett mérhetetlen fájdalmát.

-Mi tette ezt? - kérdezte megilletődve Minner, érezte szája kiszáradt.

-A What. Erre csak ők képesek. - felelte Wilbuer. Némán, mozdulatlanul álltak Hiszen holtak közt voltak Még Minner is érezte fájdalmukat, és a gonoszságot mely a mészárlásért votl felelős.  Aztán Wilbuer  hirtelen felkapta a fejét.

-Egyikőjük még itt van! - és kirántotta kardját. A tünde szintén előhúzta tőreit. Minner is megmarkolta fémrúdját de igazából fogalma sem volt róla, hogy mit tehet ott, ahol a Loranden lovagok kudarcot vallottak. Az egyik folyosó felől léptek hallatszottak. Valaki közeledett. Egy hosszú szőke hajú északi. Gúnyosan vigyorgott.

-Jól mondta a mester, hogy lesznek Lorandenek akik, visszatérnek ide. Vesztükre.

-A pokolra küldünk What! - válaszolta Wilbuer.

-Ne heveskedj kölyök.- vigyorogott továbbra is az északi. Wilbuer felé rohant. Vagy tíz méter lehetett közöttük. Ám Wilbuer alig lépett kettőt, mikor az északi föl emelte a kezét, és Wilbuer több métert repült hátra. Aztán a tünde lány következettm ő is a földbe csapódott- Minner eddig tétlenül, dermedten  áll, de most egyszerre megélénkült.

-Gyilkos! A Császárnő nevében…. - ordított az északi mosolyogva várta. Minner minde dühét beleadva sújtott le,  ám a What lovag  egy tűzcsóvával egyszerűen felrobbantotta , Minner lángoló torzója még egy darabig tántorgott, végül összerogyott , mint egy rongybaba. KeaL'Yes tért először magához, talpra ugrott, és egy szaltóval a What mellé vette magát. . Azaz csak akart, mert ugrását az északi még a levegőben megállította, és mintha csak valami forgószélébe került volna a lány  legalább egy tucatszor perdült meg a tengelye körül, míg végül földet ért. Feje nagyot koppant a padlón  és elájult. A What lovag ezután egy tűzcsóvát lőtt Wilbuer felé, aki  épp hogy csak félre tudott ugrani,  aztán menekülőre fogta.  

-Hová futsz kis Loranden? - kérdezte és Wilbuer után lőtt még egy tűz csóvát. Wilbuer karja meg gyulladt, de futott  tovább,  ugyanis  az eszébe jutott valami. Keal mester elmondta ha támadás éri a szentélyt, akkor a legértékesebb ereklyéket a szobájában lévő titkos rekeszbe rejti. . Ha nem fedezték fel, akkor túl élheti, ugyanis akkor még ott kell lennie a Pusztítók fegyverének. Azzal pedig bárkit le lehet győzni, a Pusztítók fegyvere ellen nem lehet védekezni, az a fegyver tényleg pusztításra termett.  Rohant, ahogy csak bírt. Közben eszébe villant, amit a Pusztítókról tudott, de az nem volt túl sok és a  fegyvert is csak egyszer látta működés közben. Ellenfele lassan magabiztosan követte, mint aki biztos benne, hogy zsákánya nem szabdul. Wilbuer beért a néhai mester szobájába.Feldúlták ,a de a titkos rekeszt nem fedezték fel, a falba a épített kis tároló észrevétlen maradt, rá tette tenyerét, és kinyílt.  Reszkető kézzel nyúlt bele, és elelte ki egy igazi Pusztító fegyverét. . Nem volt túl nagy. Különös fekete fémből készült, egy markolatból állt,  és egy csőből, meg egy piros gombból, ami  a fegyver oldalán volt található. A What lovag ekkor érte utol, és megjelent a szobaajtóban.

-Itt a vég számodra Loranden.

-Számodra jött el a vég, már mondtam, hogy pokolra küldelek! - megpördült és elsütötte a fegyvert.  A különös fegyverből furcsa vöröses sugár lövelt  ki. Wilbuer ötször egymás után lőtt vele.  .A sugarak átégették a What mellkasát,szája sarkából lassan megindul egy vércsepp.

Szólni már nem tudott semmit.  Térde rogyott, majd eldőlt mint egy zsák, meghalt. Wilbuer egy darabig bámult maga elé. Nézte a kezében lévő fegyvert. Majd a What holttestéhez lépett, mellkasát teljesen szétszabdalták a sugarak.  Arra gondolt hogy a fegyverből kilőtt sugár még a legforróbb tűznél is sok százszor forróbb és ha a a Pusztítók el akarnák foglalni a világot...gond nélkül megtehetnék. ezekkel a fegyverekkel....ám ők csak felépítették kolostorerődjeiket, időnként megöltek embereket... Lemészároltak kisebb városokat, időnként engedelmességet követeltek egy-egy uralkodótól, és ennyi. A valódi céljaikat senki sem ismerte. Wilbuert kirázta a hideg. Most nem a Pusztítók relytélyein kell gondolkodni.  KeaL'Yes  közben magához tért és belépett az ajtón . Nem szólt semmit csak ránézett a hullára, meg Wilbuer kezére, amiben a fegyvert fogta.

-A hadnagy meghalt-  

-Mint mindenki, mindenkit lemészároltak. - felelte Wilbuer és ökölbe szorult a keze- de ezért megfizetnek! Ezért a pokolra küldöm őket! -mondta hevesen   ,majd hirtelen elhallgatott.

-Nem beszélhetek így, a gondolataimat az érzelmeimet, meg kell fékeznem, a bosszú és a harag nem megoldás.  ! -  lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Sokáig hallgattak. Nem volt mit mondaniuk.

- Mit tegyünk? –kérdezte végül  KeaL'Yes.

-El kell jutnunk egy Loranden szentélybe, csakis testvéreinkre számíthatunk! A legbiztonságosabb pedig a központ a Császárváros, a császárvárosi szentély. Oda kell eljutnunk. Van némi pénzünk, veszünk lovakat, és megyünk.

A kihalt szentélyben halotti csönd honolt mikor a két Loranden elhagyta, végleg. Előtte még hatalmas máglyát gyújtottak Oda hordák halottaikat. Minner hadnagynak külön máglyát gyújtották. Ám a What ott maradt egy vértócsa közepén. Az ellenség testével nem törődtek.

Szívükbe örökre bel égett a fájdalom, és haláluk napjáig nem felejtették el a pillanatot, mikor hátra hagyták a szentélyt ami egykor otthonuk volt, és ahol most már csak holtak maradtak.

Birodalmi börtön, a semmi közepén a Niva folyó partján, a tavasz 32. napján    

 Miközben a Császárnő a birodalom ügyeiért aggódott, és Wilbuer bűnözőket üldözött majd felfedezte a szörnyű pusztulást, és lelkében haraggal és szomorúsággal útra kelt ,  én megérkeztem a börtönömbe. Igaz is, talán el kellene mesélnem, miért kerültem ide.

 A válasz egyszerű. Azt már mondtam, hogy a Császárvárosban nőttem fel, a szegények negyedében. A szomszédban élt egy vén uzsorás, aki feleségül vette

Anyámat. Apámat soha sem ismertem, mindössze egy kard maradt utána, katona volt a XX. légióban, de rég meghalt. Szóval mikor tizenöt lettem, testileg, és lelkileg is kezdtem felnőtt nő lenni. Ez feltűnt ez a vén uzsorásnak is. Megpróbált megerőszakolni. Anyám, úgy tett mintha mi se történt volna, inkább a pénzt választotta, mint engem. Viszont az uzsorás  szerencsétlenségére  addigra már ügyesen forgattam a kardot, és egyszer amikor ismét bepróbálkozott, egyszerűen gyomron szúrtam.

Börtönbe vetettek. Hatvan évre. A tizedik évben új helyre szállítottak. Ócska kis cellám volt itt. Egy apró szék, asztal ,meg egy rozoga ágy. A földön meg egy emberi koponya, érdekes senki sem törődött vele ,hogy kidobja a cellából. Ezen kívül a cella közepén a plafonról két lánc lógott le, ezekre szokták rögzíteni a rabokat, ha gondot okoztak a börtönőröknek, jól ismertem ezt. Naponta kétszer kaptam enni, hát a mosléknak is jobb íze volt, de furcsa  módon táplálónak volt mondható. A cella falán jó magasan volt egy kis ablak, rajta rács, azon szűrődött be fény mindössze. Amúgy nem is volt rossz hely, itt két naponta adtak vizet, hogy megfürödjek, a régi helyemen hetente adtak csak. Szemügyre vettem magam a vízben. Hát az igazat meg vallva, sohasem voltam olyan mint a gazdag meseszép hercegnők, de azért nem voltam csúnya.  arcom kissé kerek, melleim se túl nagyok de formásak ,testem karcsú ruganyos. igen csinos, legalábbis Szóval  tényleg nem voltam egy gyönyörű hercegkisasszony, de azért nem voltam olyan bányarém sem. Mikor felkelt a hold, mindig edzetem magam. Belekapaszkodtam a láncokba és felhúztam néhányszor rajta magam . Egyszerre huszonötször, és ezt meg ismételtem,  háromszor. Aztán egy képzeletbeli karddal csapásokat vágásokat vittem be,  sajnos kicsi volt a cellám, de mindent megtetettem hogy karban tartsam magam. Mert nem  itt akartam megöregedni. Elszántam magam meg fogok szökni. Jobban mondva álmodtam róla. Erről ritkán beszéltem, mármint az álmaimról-igaz nem lett volna kinek mesélni- szóval sokszor bekövetkezett az amit megálmodtam. Hanem is pontosan úgy, de álmaim sokszor segítettek ki a bajból. Ezenkívül volt egyfajta…szóval megéreztem ha valaki esetleg hátulról akart megtámadni, akár a vaksötétben sem tévedtem el, és számtalan dologhoz volt érzékem, azt hiszem beváltam volna Loranden lovagnak he nem lettem volna egy bűnöző. Odakintről zajt halottam,   

 Kinéztem a cella ajtón lévő rácson. . A folyosó másik oldalán, a velem szemben lévő cellába is új rab érkezett, egy nagydarab, fél szemű ork. Száját nyalogatva állt és engem nézett. 

- Mit akarsz, he?- kérdeztem.

-Téged, nagy kár, hogy nem juthatok át a celládba- röhögte.

-Ha át jönnél, ki vágnám a szíved ork, miért nem a saját fajtársaiddal vagy be zárva? –kérdeztem, és valahogy nagyon rossz érzésem támadt.

-Imádom az ilyen kis heves embereket! –röhögött.

-Mi követtél el?- kérdeztem

-Megölt hat nőt, eztán megerőszakolta őket, vagy fordítva- mondta egy hang, valószínűleg az egyik oldalsó cellából. Bólintottam. Lehajoltam és felkaptam a koponyát. Az ork egészen a rácsoknál állt. Kidugtam a kezem a rácson, céloztam, és keresztül dobtam a koponyát a pont képen találtam az orkot. Mérgesen ugrott neki a rácsnak, és rázni kezdte:

-Ezért meg halsz szuka!!- üvöltötte.  Én pedig nyugodtan le heveredtem. Az jutott az eszembe ,hogy ez is olyan mint a többi börtön, ahol a rabok hétvégente megküzdhetnek egymással,  hogy szórakoztassák az őröket. Arra gondoltam én is részt veszek majd a küzdelemben. Hiszen a harcosok  között lehetnek olyanok akiket rá vehet a szökésre, mert egyedül kevés esélyem volna a sikerre. Tudtam amint találkozom a megfelelő harcosokkal megérzem őket. Tudni fogom kiket kell beszerveznem. Behunytam a szemem, és jöttek az álmok. Az utóbbi néhány napban, a megszokottnál is furcsább álmaim voltak, szinte minden éjjel éreztem valaki figyel. Egy meg nem határozható, szavakkal ki nem fejezhető valaki. Egy óriási erő. Aztán volt ott egy arc is, egy férfi arca, nevetett, én pedig verejtékben úszva ébredtem fel.