Az első próba

I. fejezet

1765, a nyár hatodik napja. Mytarend, Császárváros 

Álmodtam, ez egy visszatérő álmom volt, vagy talán egy látomás? Mert egy álomban nem érezhetem mások gondolatait, de lehet, hogy vannak olyanok, akik képesek rá, hogy álmokat ültessenek a fejembe Ezt persze csak a legerősebb lények képesek véghez vinni, olyan lények, mint egy Agnus. Vagy mint ez az Agnus, akit álmomban láttam. 

- Volt valaha egy erő… egy erő, ami talán még őt is elpusztíthatná… igen, az erő a mi a káoszt szolgálta… vajon szabadjára engedik....vajon meg merik tenni? - visszhangzott a kérdés a félhomályos barlangban, a vén Agnus lassan a tűzhöz lépett, a nagy termetű, emberszerű de  bölényfejű, szinte korlátlan hatalmú felsőbb rendű lény -akikről sokáig azt hittem csak a mesékben létezik – most tanácstalan volt, évezredek óta most először.  Túl sok volt a sötét folt, érezte, és éreztem én is. Bizonytalan volt, mert a világ sorsáért indított küzdelem megkezdődött, de hogy ki fog győzni, ki árul el kit, ki támad meg kit,  és kik lesznek a túlélők?  Ezekre a kérdésekre csak homályos válaszokat talált.    

-A legfontosabb az, hogy milyen szövetségek alakulnak ki, és kik vesznek oda az első csatában… igen, ez a kérdés, kik lesznek szövetségesek és kik az ellenségek? Na és persze az első próbát vajon sikerül-e kiállniuk? Vagy már rögtön elbuknak, az első akadálynál? Démonok, be akartok jutni a városunkba, e világ utolsó menedékébe, ha bejutnak ide, az a pusztulásunkat, jelentené... túl nagy lenne hatalmuk és akkor a világ, elbukik. De előbb még az emberek ellen fordulnak, ha meg ölik őket, vajon lesz-e bennünk elég erő, hogy egyedül az emberek nélkül harcoljunk velük? -az Agnus megborzongott, ezt is éreztem. Érezni egy szinte isteni hatalmú lény félelmét…több mint rémisztő.

-Na és a Pusztítók? Úgy néz, ki végleg elszánták magukat, támadni fognak, az embereknek befellegzett, hacsak nem segítünk rajtuk. De ha elbuknak velük bukunk mi is , ha viszont Mustafar melléjük áll, az vajon jó vagy rossz lesz? –sokáig, lehunyt szemmel, mozdulatlanul meredt maga elé, majd ki nyitotta a szemét és így szólt:

-A tűz elkerülhetetlen, mindenkit fel fog perzselni,- szavalata az Agnus- az idő mit sem számít immár, milliók élete semmisül majd meg, egy célért. A mi létüknek is vége, igen vége szakad,  de vajon küzdjünk ellene?

De lássuk ki az, aki talán gátat vethet a lángtengernek…

A barlang közepén a lángok feléledtek, egy lányt mutattak egy fiatal lányt. Aludt, álmodott, álmában harcolt, dobálta magát, majd hirtelen fel riadt: Én voltam az. Aztán volt ott még valaki, aki káoszt és pusztítást hozott mindenkire, az Agnus jól ismerte: Káosz!!!!  

-Káosz! – üvöltöttem fel az éjszaka közepén, fölriadva álmomból.  Egy hete kísért álmomban az Agnus,  és egyre biztosabb voltam benne hogy nem csak egy álom, ő teszi ezt velem, valahogyan. Amikor ilyen hirtelen riadtam fel, egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok, most is riadtan néztem körül, aztán megnyugodtam. Csak egy álom volt, mondtam ki hangosan is, az ágyamban fekszem, biztonságban vagyok a Császárvárosban, győzködtem magam. Biztonságban? Végül is igen, biztonságban voltam, már hosszú hetek óta. Valaha fogoly voltam, egy jelentéktelen fiatal nő, aki börtönben ült gyilkosságért ám most, a Loranden rend tanítványa vagyok, a fény szolgája, és Nordon az Ezüstpáncélosok rettegett urának szövetségese igen ez vagyok én Mióna Hangenis, egykori szökött fogoly most megbecsült tagja a Császári palotának.  Az elmúlt évszak történései alapvetően változtatták meg a világot és az én életemet is.

 Ha bele gondolok, hogy a tavasz kezdetén még mindig csak egy fogoly voltam és a szökést tervezgettem… közben a What lovagok elpusztították a Loranden egyik szentélyét, a nomád seregek, pedig Mytarend keleti határait ostromolták. Eleinte sok részlet homályos volt, de később sikerült minden részletet a helyére illeszteni,  és a rejtélyekre fény deríteni , szóval ahogy a későbbikekben kiderült: a  szentélybéli öldöklést csak két ifjú tanítvány élte túl, akik miután eljutottak a Császárvárosba, Ordim mester vezetésével útnak indultak, hogy kiderítsék, mi történik a háttérben. Velük tartott egy Ezüstpáncélos is, valamint a szomszédos Lihteans hadura, Atrex de Woldruff na persze és Edgo Mustafar a valaha élt legerősebb Loranden akit, száműztek, mert gonosz lett, legalábbis a Lorandenek szerint.  Az út végén egy Agnus is csatlakozott hozzájuk, a legendás lény végzett a What lovagokat segítő démonnal, aztán az elborult elméjű Wilbuer tanítvány megölte Anniluxot, a What lovagok vezetőjét, majd a másik tanítványt és az Ezüstpáncélost is, Mustafar ezután megölte Wilbuert ,  és átvette a hatalmat Verindar birodalmában, Atrex pedig a súlyosan megsebesült Ordim mesterrel a hátán   kitört Verindarból, és hazafelé vette az irányt.  Én eközben Loranden tanítvány lettem és Nordon az Ezüstpáncélosok embere, a nomádok seregét közben sikerült szétverni. 

Hát így kezdődött, ezzel indult ez az a folyamat, ami később elhozta a pusztulást, persze mindezzel nem voltam még akkoriban tisztában, fogalmam sem volt sok dologról, azóta persze a helyzet megváltozott, mert csak egyedül én éltem túl, amint már azt a történetem kezdetén említettem. Igen, sokan mondják hogy, ismerik, tudják mi történt, de csak egyedül én tudok mindet! Pedig mindent tudni, nem jó. Túl nagy teher ez egy embernek.    

De visszatérve azokra a napokra, már akkor kezdtem rájönni néhány dologra. A végzetem, az hogy megöljem Mustafart, és hogy a jó és rossz fogalmát át kell értékelnem. Mert a Lorandenek messze nem jók, ők sem különbek, csak a módszereik mások. Azt lehetne gondolni csalódott lettem, hogy sok bálvány, amiben hittem ledőlt, de nem voltam az. Nem értem rá csalódottnak lenni, fontosabb dolgaim voltak. Viszont ekkoriban kezdtem el azon gondolkodni, megírom ennek az egésznek történetét. Először csak a saját sorsomról írtam le néhány dolgot, aztán írtam arról is, hogy mi történik a világban.

Ugyanis a világban is fontos események történtek, nomád hordák vették ostrom alá, a keleti határt, ám sikerült őket szétkergetni, és három ezüstpáncélos légió, meg számtalan birodalmi katona űzte őket vissza a saját földjükre. Ám a helyzet több volt, mint aggasztó. Mustafar állítása szerint,- amiről Nordon  ravasz ötletének köszönhetően a Mustafarral tartó ezüstpáncélos mágikus gyöngye tudósította - ,  áruló van a Loranden nagymesterei között, ráadásul a démonok és a Pusztítók is meg akarják szállni a Császárvárost, és ha ez nem lenne elég most már Mustafar egy ország ura lett, voltak katonái, várai és városai, erősebb lett, mint valaha, nekem, pedig az  álmaim szerint az volt a feladatom ,hogy végezzek vele. Igen, hogy öljem meg Mustafart, aki szinte legyőzhetetlen. Egyelőre azonban más dolog foglalkoztatott minket, Nordon úgy gondolta össze kell állítani egy ütőképes csapatot, akik fel vehetik a küzdelmet bárkivel. Termesztésen Mustafar is ezzel foglalkozott Verindar hegyei között.

Fölálltam és járkáltam kicsit a szobámban, az ablakhoz léptem lassan már hajnalodott. A palota ablakából csodálatos panoráma nyílt a Kilna és Niva folyók találkozásra. A kereskedők délről hajói már meg kezdték a kirakodást a parton. A nap végre felbukkant a látóhatár mögött, és a város megélénkült, szép látvány volt ez innen. Ahogy a nap megvilágította az ezüstösen csillogó lassan hömpölygő széles folyókat… de szép is volt. Régen mikor még gyerek voltam, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer innen nézhetem a napfelkeltét. Most már nem örültem neki, túl sok gond szakadt a nyakamba, de mindezek ellenére mégis csak jobb, mint a börtönben,- gondoltam. Meg hát ez a látvány, ebben csak kevés embernek van része.

Verindar birodalom, a nyár hatodik napja, Verindar városa.

Még mielőtt Mustafar szinte egyedül meghódította volna az országot, hosszú és véres polgárháború zajlott Verindarban, az ország eredetileg köztársaság volt, ám a nép fellázadt a kormányzó ellen, az ország, pedig több részre szakadt, aztán zsoldosok lepték el az országot, és úgy tűnt a béke még sokáig várat majd magára. Ám jött Mustafar, és végett vetett a harcnak.   Verindar bár a zord hegyek között található, nagyon gazdag vidék: a hegyek tele vannak arannyal, ezüsttel, drágakövekkel.  Igaz, a törpök hegyeiben több található mindenből, csak hát a törpök maguknak való népség, keveset kereskednek az emberekkel, nem úgy, mint Verindar, persze a polgárháború alaposan visszavetette a kereskedelmet, de most már a fővárosban napok óta béke honolt, és akik ellenálltak azok rövid úton meghaltak, szóval minden esély megvolt az újbóli felvirágzásra.  Miután Mustafar közreműködése révén Annilux a What lovagok vezetője meghalt, a megmaradt What lovagok hűséget fogadtak neki, az ország, pedig a lábai előtt hevert, ugyanis senki sem maradt, aki megmerte volna kérdőkelezni a hatalmát.

Tehát a harc végeztével a várost és a palotát kitakarították, rendbe tették, eltüntették a hullákat és a vérnyomokat, mindezt, azért hogy Mustafar elfoglalhassa trónját.

Ezen a reggelen több alak is tartózkodott a teremben, egyikük egy díszes trónuson ült: ember volt, átlagos testfelépítésű, rövidre nyírt fekete hajú, harminc körüli férfi. Szemei különös lánggal égtek akire csak ránézett az megérezte mérhetetlen hatalmát.  Ő volt Mustafar, a legerősebb, a száműzött Loranden az én legnagyobb ellenségem, akit majd meg kell ölnöm… jelenleg Verindar császára. Vele szemben Kalverius kapitány állt, és figyelmesen hallgatta Császára utasításait. Kalverius egyébként zsoldos vezér volt, eredetileg a What lovagoknak dolgozott, de bukásukat látva rájött hogy célszerűbb Mustafarnak hűséget fogadni. Célszerűbb hűséget fogadni, mintsem hogy Mustafar egy legyintéssel a pokolra küldje.  

-Meg kell, hogy valljam őszintén, nem is terveztem, hogy átveszem Verindar fölött az irányítást. –mondta Mustafar a trónján ülve olyan hangsúllyal, mintha csak az időjárásról fecsegne-, de amikor megtudtam, hogy Annilux itt bujkál, úgy gondoltam miért is ne? Meg kell ragadni a kínálkozó lehetőséget! –Mustafar mosolyogva bólogatott, helyeselt magának.

-Uram, mik a parancsai?- kérdezte Kalverius fejet hajtva.   

-Kapitány, - felelt Mustafar mintha álomból ébredne-, ossz szét a nép között élelmet. Valamint ebben az évben nem kell adót fizetniük, és a tönkre tett házakat, saját költségen, én építettem újjá!

-A nép boldog lesz uram!

-Óh, igen!- mosolygott Mustafar- látom kérdezni akarsz néhány dolgot.

-Igen, nos szóval… biztos benne uram, hogy a Kereskedelmi szövetség megadja az árat a drágakövekért? Mert hát elvileg, Mytarend még a háború kitörésekor megtiltotta a kereskedelmet, Verindarral.

-Nem érdekel Mytarend, a Kereskedők sokkal tartoznak nekem, megfizetik a kellő árat. És most, kedves kapitány haldd hát az állam új felépítését.  Mindenről én döntök, aki nem engedelmeskedik, azt megölöm, ez ilyen egyszerű, én nem fogok fenyegetőzni, meg másokat megfélemlíteni, nem büntetek ok nélkül, de aki megtagadja a parancsaimat azt szénné égetem! – és hogy nyomatékosítsa szavait, Mustafar tenyeréből egy pillanatra láng csóva csapott fel

- Kapitány, te a hadsereg főparancsnoka leszel, és a kormányzó a távollétemben. Nos, most jöjjenek a lényeges dolgok. Gondol feltűnt neked a kis csapatom- intett Mustafar a teremben lévő többi személy felé. Kalverius most vette őket szemügyre rendesen. Furcsa fickók voltak, sötét bársony köpenyt és bőrvértet hordtak.

-Nos ők a magán hadseregem, a testőreim, az én kis csapatom. Az elmúlt 10 évben, titokban a kiképzésükkel és felszerelésükkel foglalkoztam. Csak nekem engedelmeskednek. Nekik viszont mindenki köteles engedelmeskedni. A nevük: Árnyvadászok. Egy századnyian vannak. A parancsnokuk: Lord Sytaruis.- A nevezett férfi elő lépett. Két méter magas, néger férfi volt, és hasonló ruhát viselt, mint társai, fekete bőrvértet és fekte bársony köpenyt volt a vállára terítve,  a bőrvért mell részén  két vörösen izzó szem volt látható.

-Ők a legjobban kiképzett harcosok, tudások megegyezik az Ezüstpáncélosokéval. Sőt meg is haladja. A fegyvereik is hasonlóak, vagyis inkább jobbak. Vértjük, könnyebb, bőrből készült de ötször olyan erős, mint az Ezüstpáncélosé, köszönhetően a saját magam által kitalált rúnáknak.  Képesek szembe szállni bárkivel és bármivel. Eddig még csak a Déli Kontinensen és a Szigetvilágban vetettem be őket, de biztos vagyok benne, hogy nem vallanak kudarcot itt sem.   –Kalverius döbbenten hallgatott.

-Ez egyszerűen hihetetlen, -nyögte aztán. –Elképesztő! Katonák, akik szembe szállhatnak az Ezüstpáncélosokkal…

-Kapitány, van itt még valaki, akit meg kell ismernie…a tanítványom.

-Tanítvány?

-Nem úgy a tanítványom- nevetett fel Mustafar, -nem, nem ő nem képes semmilyen mágikus poénra,- és Mustafar újabb tüzet gyújtott a tenyerében, majd elnevetette magát-   nem, neki a tudásomat adom át. Mindent, amit csak megtudok a világról. Úgy is mondhatnám a jobb kezem, a helyettesem.  Lépj elő!

A trón mögül egy magas alak lépett ki. Magasabb lehetett, mint két méter. Szürke posztó köpenyt hordott. Nem volt ember az már első pillantásra látszott.  Zöld, pikkelyes bőr, vörös szemek, krokodil farok, gyíkpofa… hegyes fogak,… Kalverius nyelet egyet.

-Egy gyíkember! Egy félhumán! Egy vad kannibál… -Amit a gyíkemberekről tudott attól kirázta a hideg. Erősek, gyorsak, sebeik villámgyorsan összeforrnak, képesek savat köpni ellenfelükre, helyből ugranak tíz métert… és nem vetik meg az emberhúst.

-Elég! Raksuma egy értelmes lény, és mindet megért, beszéli a nyelvünket! A Szigetvilágon akadtam, rá meg akarták ölni, de megmentettem, és a tanítványom lett. Igaz?

-Igen- sziszegte a lény.  Szemei kifejezéstelen és hidegek voltak, de ez nem jelentett semmit, ez faji sajátosságuk volt a gyíkembereknek.  Kezében egy jókora fa husángot tartott, amit buzogányszerűen, szögekkel vertek ki, hegyébe, pedig egy kard pengéjét illesztették. Veszedelmes fegyver, Kalverius kapitányt kirázta a hideg tőle, pedig már sokat tapasztalt, kemény harcosnak tartotta magát, de ezek az Árnyvadászok, a gyíkember, kicsit sok volt.  

-Rá sem vonatkozik semmilyen törvény! Azt tesz, amit akar! És most, Kalverius, új helyre költözünk. Fel, a Gránitpalotába, az egy bevehetetlen erőd. Kell egy kis idő, míg felkészülök…

-Mire uram? 

-Óh, arra hogy meghódítsam a világot! – Mustafar felkacagott. Rémisztő kacaj volt. Kalverius kapitányt ismét kirázta a hideg.  

-Akkor, uram meg teszem az előkészületek az utazáshoz a Gránitpalotába!

-Tedd azt! – intett és Kalverius távozott. Mustafar egy ideig elgondolkodva nézett maga elé. 

 - Sytaruis! Jó munkát végeztél. Ügyes voltál, nem vették észre, hogy követtek engem miközben a Loranden lovagokkal, kalandoztam.

-Igen uram, de a démonok támadásnál majdnem közbe léptünk.

-Nem lett volna rá szükség, elbántam volta velük egymagam is, de az Agnus felbukkanása megváltoztatta a helyzetet. Viszont most van több problémám is. Mytarend. A Császárvárost meg fogják támadni a Pusztítók és a démonok. Nem érdekem egyelőre, hogy Mytarend elbukjon, segítnem kell rajtuk. Emelet, lefogadom, hamarosan felkeresnek a Lorandenek, az egyik nagymester jön majd ide, hogy megöljön, na neki vége lesz, vele nem lesz sok gond.   Tehát a tervem a következő:   

-Igen, uram?

-Válaszd ki két emberedet, magányos akció lesz, veszélyes, szóval jó harcosok legyenek, és ravaszak, mint a róka, és ha kell kegyetlenek, és hidegvérűek. – Sytaruis bólintott, majd hamarosan két férfi társaságában jött vissza.

-Helcor és Myrus hadnagyok.- jelentette be őket. Helcor alacsony fickó volt, fekte hajú, arcán vastag, sötét fekete borosta, orra kiugró sas-orr. Kezében pipát tartott, ami még mindig füstölt. Meglehetősen, flegmán, nyugodtan nézett maga elé. Myrus magasabb volt, vörös hosszú haját copfban fogta össze.  Zöld, mosolygós szemű, megnyerő arcú férfinak látszott. Mindkettejük oldalán kard, és tőr, ruházatuk, mint a többi Árnyvadászé.  Fejet hajtottak Mustafar előtt, aki intett és mindenki más távozott a teremből, kivéve őket, és a gyíkembert. Mustafar fölkelt a trónszékből és lassan körbe járt a teremben.

-A What irányította a nomádok hordáit. Azért hogy meggyengítse Mytarend birodalmát. Nekem viszont egy olyan Mytarend kell, ami legyőzi a démonokat és a Pusztítókat. Or’Gas’Dur azaz átkozott ork, a What még megmaradt vezetője hűséget fogadott, de ellenem fordul ebben biztos, vagyok, és a nomádok tovább harcolnak Mytarend ellen. Meg kell őket állítani. Oda utaztok és megölitek a nomádok vezetőit, és végeztek a What lovagokat is. Magatokra lesztek utalva, de bízom bennetek. Minden eszköz megengedett a küldtetés folyamán, ám az Ezüstpáncélosokkal, ha lehet, kerüljétek az összeütközést. Van kérdésetek?

-Nekem lenne, uram! –mondta Helcor- Kerüljük az összetűzést? De ha ránk támadnak? 

-Védjétek meg magatokat! De előbb próbáljátok kimagyarázni a helyzetet!

-Akkor ez a te dolgod lesz! –Nézett vigyorogva Helcor Myrus-ra.  A magas vörös hajú válaszul csak visszavigyorgott.

-Elmehettek, és sok szerencsét! –aztán a gyíkemberhez fordult. –Hívd ide, Abdul’Arlem-et.

Abdul’Arlem a déli kontinens szülötte volt, valaha a Szultánságban látta meg napvilágot. Minden tekintetben átlagos volt, bár bőre jóval barnább, mint az erre felé élőké, haja is feketébb, a szemei is mások, mégis képes volt észrevétlen maradni, semmi feltűnő nem volt benne, szinte beleolvadt a környezetébe. Abdul nagy tehetségnek számított, őt tartották a legjobb bérgyilkosnak. Mustafar örült, hogy pár éve jelentős pénzért persze szolgálatába fogadta a bérgyilkost.

-Feladatom van számodra.

-Célszemély? –kérdezte higgadtan Abdul, profi volt ehhez kétség sem férhetett.

-Az Loran’ey a Lorandenek egyik nagymestere. – a bérgyilkosnak a szeme sem rebbent. Szótlanul nézett urára.

-Követként mész a Császárvárosba, majd mindet leírok, hogy milyen ügyekben járj el, aztán végezz a tündével. Rajta kívül még lesznek célpontjaid, magas beosztású emberek a Császárvárosban. Öld meg mind!  A Lorandent hagyd utoljára. 

-Igenis.

-A mi fegyvereinket használd, az Árnyvadászokét, mással nem lenne esélyed az Ezüstpáncélosok ellen. – válaszul bólintott Abdul, - Még valami! Sem a Császárnőt, vagy Nordont nem bánthatod! Ez vonatkozik Atrex de Woldruffra és egy Mióna nevű lányra! – ismét bólintott majd kihátrált.

-Tudod, bírom a fickót, keveset beszél de, tőre mindig célba talál. – mondta Mustafar a gyíkember felé fordulva.

-Mond csak, mit gondolsz, miért öletem meg ezek az embereket?

-Mester, a célod az, hogy Mytarend legyőzze a Pusztítókat, és a démonokat.

-Igen, igen de őket miért öletem meg?

-Nem tudom.

-Mert a Császárváros egyetlen esélye, ha az Ezüstpáncélosok veszik át a hatalmat! Mindenkit eltűntetek az útból, aki megakadályozhatná Nordont a hatalomra jutásban…mondhatni segítek neki.

-Ravasz terv! A Loranden vezetése, egyet megöletsz te, egy ide fog jönni, vele személyesen végzel a maradék kettő…

-Közülük az egyik áruló, őt majd megöli Nordon. Vagy mind a kettőt, mindegy, A Loranden nagymestereinek befellegzett! – Mustafar felnevetett.

-Na és mi, mester? Mi mit teszünk?

-Várunk, várunk, arra hogy megtaláljon minket, azaz ostoba Loranden aki azt hiszi, legyőzhet! – nevetett tovább Mustafar.- Ugyanis, van itt valami Verindarban amit, jól elrejtettek, de ha a Lorandenek egyik nagymester idejön meg fogom találni, azt a valamit.

-Micsodát, mesterem?- kérdezte alázattal a gyíkember,

-Majd meglátod!- mondta titokzatosan Mustafar és közben vidáman mosolygott