Kijaven erődje Ötödik ciklus 1765. évében tavasz 54. napja

Sűrű eső zuhogott, oly sűrű hogy a látótávolság méterekre csökkent. Minden szürkébe öltözött, és mintha még az ég is Kijaven erődjét gyászolta volna. Szinte minden szürkeségbe borult, de legalább a szürkeség elrejtette, az eső elmosta az ostrom nyomait, ha nem vette volna körül az ellenség a várat, úgy tűnt volna semmi gond, sincs.

Az eső szokatlanul hideg és sűrű volt az évnek ebben a szakában.

Zeshuk lovag máskor örült volna ennek, a nomádok nem szeretik az ilyen időt, ha nem muszáj nem vállalnak harcot. Ám úgy tűnt a rossz idő tartós lesz, vagyis a nomádok türelmetlenek, vagyis mindet bevetnek majd. Ráadásul a háta is erősen recsegett, ropogott, a hideg idő miatt fájtak az izületei. Zeshuk arra gondolt egy éve még semmi baja sem volt, hát a kor utol érte, bár mindegy, hisz legjobb esetben is csak napjaik, vagy talán már csak óráik vannak hátra.

Két napja eset az eső. Zeshuk biztos volt benne hogy most már megindítják a végső rohamot. A végső roham, ami elsöpri a védőket. Esélyük sem lesz védekezni, a halál ezer arca készülődött. Zeshuk komoran szemlélte az esőt, odakint állt, a várudvaron.

Maréknyi embere összegyűlt, várták hogy biztassa őket. Ám ő nem volt képes erre. Többé már nem Hazugságokkal ámítani őket a haláluk előtt… semmi értelme.

-Emberek, ma eljön értünk a végzet, holnap már belülről döngetjük a pokol kapuját! Nemsoká talán perceken belül, lerohannak minket, hát haljunk meg méltó módon. Vigyünk annyi kutyát a túlvilágra amennyit, csak bírunk! -az eső egyre jobban szakadt. Az emberek némán maradtak a lelkük tört meg. Elegük volt, már kimerültek.

-Jönnek! Ostromtornyok, faltörő kosok!- hallatszott az őrszemek kiáltása.

-Tartsátok őket vissza, csak egy kicsit! - mondta Zeshuk és elsietett. Vissza a vár utolsó éppen maradt épületébe.

-Uram! Hová mégy? Nem tudjuk őket visszatartani, az esőben a tüzes nyilak semmit sem érnek! Meg szállják a hatalmat.

-Tudom, gyere velem, a fegyverraktárba, felkészülünk- Zeshuk sóhajtott egyet- felkészülünk a halálra! - és lerohant a fegyverraktárba. Zeshuk egy díszes lovagi pajzsokat, fegyvereket, lovagi lándzsákat, vett elő.

-Sohasem gondolta volna, hogy őseim fegyvereit majd a halálom napján használom!- mondta Zeshuk. Odakint már hallani lehetett a csatazajt. A nomádok támadása elérte a falat.

-Mire készülsz? - kérdezte Barben

-Rohamra. Ámennyien csak maradtunk, rohamra indulunk, végső rohamra! - ekkor esett be az ajtón egy sebesült, vértől mocskos lovag.

-Áttörték...-lihegte- át törték a kaput, beözönlöttek, visszaszorítanak minket.... a falakat megszállták-lihegte.

-A parancsom vissza a belső várba! Készüljenek, hamarosan ott leszek.! - mondta Zeshuk

-Nos, Barben, felkészültél? Felkészültél a halálra?

-Fel lehet rá készülni?

-Nem! A halálra nem lehet felkészülni. – rázta meg a fejét Zeshuk.

Mikor Zeshuk a belső vár udvarán szemügyre vette a túl élőket elszorult a szíve. Ha voltak vagy százan, százhúszan. Rettegő halálra rémült, csürhe, nem hadsereg.

-Mutassuk meg nekik, mutassuk meg hogy nem adjuk olcsón az életünket! - mondta Zeshuk- A lovamat, mindenki aki képes lovagolni az lóra, aztán utánam! Roham! -mennydörögte. Zeshuk kivételes izgalmat érzett. Régóta nem érzett már ilyet, a harc izgalmát. Most az izületei sem recsegtek, a vér erősen buzogott ereiben. Kezében erősen szorította lándzsáját, lova felágaskodott. Lecsukta a sisakrostélyt.

-Roham!!! -ordította. Ő vágtatott az élen. Ki tárult a belső vár ajtaja ,és kiözönöltek. A gyalogos nomádok kitértek a lavinaként támadó maréknyi lovag és üvöltöző gyalogos elől. Zeshuk több nomádot is legázolt. Lándzsájával, jó párat fölöklelt, átszúrt. Hangosan kacagott. Igen, ez méltó egy lovaghoz, így kell harcolni. Már ki jutottak a külső falon kívülre. Szembe találták magukat a teljes nomád sereggel. Iszonyatosan sokan voltak, ameddig csak a szem ellátott, mindenütt nomádok gyalog és lóháton. Egyetlen feketéllő felhő.

-Váhhh!- hörögte Zeshuk és megsarkantyúzta a lovát. Ameddig csak a szem ellátott, mindenütt ellenség. Még vagy 200 méter lehetett hátra A nomádok íjászai megfeszítették íjukat. 150 méter. Zeshuk érezte, hogy Barben és társai kissé lemaradva, de követik. 100 méter. A sűrű esőtől alig lehetett látni. A lezárt sisak szintén zavarta. 80 méter. Zeshuk felkészült. 50 méter, nem soká elsöpri a nomádokat, beéri őket, eltiporja őket… Zeshuk egyre erőseben markolta fegyverét. 30 méter… ekkor érkeztek a nyilak. Zeshuk nem is látta a nyilakat. csak akkor érezte mikor a vesszők lepattantak a vértjéről, dühösen káromkodott. Érezte, amint egy nyíl áthatol a váll vértjén. Zeshuk a fájdalomtól kiejtette kezéből a lándzsát. A következő nyíl átütötte a sisakrostélyt és bele állt Zeshuk fejébe. Leesett a ló nyergéből. Halott volt mielőtt földet ért volna. Barben közvetlenül Zeshuk mögött robogott. Elérte a nomádok vonalát, már nem volt idejük lőni, a lovag legázolta őket. Mint egy megtestesült démon, úgy aprította őket.

-Pusztuljatok, öljétek őket, Lord Zeshuk elesett, bosszú! – üvöltötte, sokszor összefüggéstelenül. Lova nyilat kapott, és összeesett. Barbennek sikerült ki másznia a lova alól, kivonta pallosát, és neki állt tovább aprítani a nomádokat. Mikor egy pillanatra körülnézett, rá jött egészen messzire betörtek a nomádok állásaiba, a vár tornyai alig látszottak. Még vagy kéttucatnyian élhetek, legalábbis Barben ennyit látott. Pallosával eszelősen harcolt. Egyre beljebb jutott a nomádok soraiba. Őrült ötlet jutott az eszébe. Hátha sikerül ki verekednie magát, a csatából, sikerülhet kitörni az ostromgyűrűből. Ezt kellett volna eleve tenni, nem, pedig itt meghalni, Zeshuk hibázott, mikor ilyen sokáig maradt. Ám ő élni akart, oly fiatal volt még, a bátorságban, pedig rég csalódott. Igen élni, túl élni ki jutni innen, hirtelen mindez lehetségesnek tűnt. Most már erre Barben is rá jött. A fenébe mindennel, a legfontosabb az élet. Elüvöltötte magát.

- Törjünk ki! Mindenki kelet felé! - sikerülhet. Igen akár sikerülhet is. Ekkor egy közelről jött kardszúrás, átvágta a combvértjét és megsebesítette. A lovag térdre esett. Hárított egy szúrást, és ledöfött egy támadót. A következő másodpercben tucatnyi penge csapott le rá egyszerre. Barben a földre került, kezéből ki hullat a pallos. Érezte hamarosan meg hal, élte akár csak vére elfolyt. Ha Zeshuk előbb kitör sikerülhetett volna, gondolta, még látta embereit aki kétségbe esve harcolnak, majd elesnek, míg végül az utolsónak megmaradt két gyalogos egymásnak vetett háttal várta a halált, végül tucatnyi nyíl vessző járta át a testüket.

,,Sikerülhetett volna” ez járt a Lovag fejében, mikor meghalt.

Hamarosan el állt az eső és a nap megvilágította a feketén füstölgő várat. Nem voltak már bent túlélők, de a nomádok bosszút álltak, földig akarták rombolni. Atris herceg összeráncolt homlokkal nézte a távolban füstölő várat. Tudta most már ők következnek. Zeshuk lovag ki lovagolt, és meghalt. Most ők jönnek ha a nomádok kitombolták magukat lerohanják őket. A herceg vissza ment sátrába és fáradtan rogyott le a tábori ágy szélére. Ők következnek, hamarosan, és ha meg ütköznek az ellenséggel ők is hősi halált halnak. Rowlan lovag lépett be.

-Semmi hír a felmentő seregről? - kérdezte a herceg

-Semmi. –rázta meg a fejét Rowlan

-Akkor a parancsom, vissza vonulunk, vissza az erdő felé, azonnal. -Rowlan lovag mérgesen csóválta a fejét.

-Uram, ez gyávaság, nem tehetjük! Azon felül a sűrűben bujkáljunk a nomádok elől? Ez gyávaság, őrültség, és öngyilkosság.

-Nos, -mosolyodott le Atris- ez a parancsom. Aki megtagadja az lefejeztetem. De ha akarod, lovag neked megengedem hogy itt maradj, és meghalj fölöslegesen. Vagy velem is tarthatsz, és ha megtaláltuk a felmentő sereget, meg ütközünk a nomádokkal és akkor pedig úgy halsz meg ahogy akarsz!

-Ki adom a parancsot az indulásra! –bólintott Rowlan és kiment a sátorból.

A herceg azon gondolkodott vajon hány napjuk lehet hátra ha nem ér ide a felmentő sereg? Mert abban biztos volt hogy előbb utóbb meg jön az erősítés, és végez a nomádokkal, a birodalom fenn marad, de hogy ők ezt meg élik-e? Nos, ez már más kérdés.

Birodalmi börtön. 1765, a tavasz 56. napja

Eljött hát nap. Az a nap, amire vártam, már jó ideje. Jobban mondva tíz éve. Tíz év… túl sok. És miért? Mert annak idején megvédtem magam, mert más nem tudott megvédeni. Ha teszem azt nemesnek születek, még jutalmat is kapok, ám így… így is kaptam jutalmat.

Hát végül is összegyűltünk. Mind, mi a kis csapat. A karvastagságú rácsokkal lezárt teremben felfegyverezhettük magunkat. Az őrök feszülten figyeltek minket. A túl oldalon lévő ajtó lassan ki nyílt,

-Gyerünk tovább, tovább!- kiáltották az őrök a rács mögül, a biztonságból.

Egymásra a pillantottunk. Hamarosan jön a mi időnk éreztem. Hamarosan eljön az a pont ahonnan már nincs visszatérés, ahol cselekednünk kell. Végig mentünk egy hosszú-hosszú folyosón aminek a végén ott volt az Aréna hatalmas vasalt ajtaja. Két oldalt végig őrök álltak, sokan nagyon sokan. Már messziről láttam a célunkat a vaskos fémből készült csatornafedőt. Mikor a csatornafedőhöz értünk vettem egy nagy levegőt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán éreztem sikerülni fog.

-Most! - majd a hozzám legközelebb álló őrbe szúrtam a kardom. Láttam, hogy magam mögött a nemes és a tünde szintén így tesz, a barbár meg az ork pedig megpróbálták felemelni a nehéz fém rácsot a mi a csatornát, fedte.

- Siessetek már! - ordítottam, mert ép hogy csak blokkolni tudtam a felém lendülő dárda szúrását. Tudtam csak addig kell kitartani amíg felemelik a csatorna fedelét ,és hogy a szűk folyosó nekünk kedvez, csakhogy a túl erő legyűr minket előbb-utóbb ha nem nyitják fel. A fedél régi lehetett, és jó nagy volt , akár két ember is lemászhatott volna egyszerre a nyíláson. Az ork és a barbár hörögve próbálták felnyitni. Most már hallani lehetett a kürtök zaját, riadó van. A tünde felordított, egy dárda oldalba döfte. Vékony vívó tőrével még volt ereje torkon szúrni ellenfelét és csak ez után dőlt a falnak. Ő az első, ő már nem szöki meg, bár ha arra gondoltam nem is fogoly immár. Ellenfele nyakából spriccelt a vér, de a tünde is rosszul volt, oldalából sűrű vér folyt, lábai rogyadoztak. Szemein látszott, már érzi, hogy meg fog halni.

-Végre! - fölnyitották a csatornanyílást.

-Lefelé! – kiáltottam Az ork elsőként ugrott le. Uttánna az alacsony fickó aki két tőrrel dolgozott eddig. Miközben a nyílás felé ugrott egy kard hátba szúrta, de sikerült levetni magát a csatornába.

-Menj! - mondta a barbár és a nyílás felé lökött. A nemes ifjú ép előttem ugrott le.

-Ha itt maradsz, meghalsz! - kiállottam, mert megéreztem, mi jár a fejében. Feltartóztatja őket, életét adja a szabadságunkért.

-Valakinek fel kell őket tartani, -hörögte, és betaszított a csatornába. Halottam amint felordít, majd mintha énekelt volna igen, egy ősi barbár dalt ami a hősökről szólt. Hát ő tényleg hős, de most nem volt időm ezen gondolkodni.

A falnak vetette hátát, és két karddal harcolt. Egyszerre

Sújtott le ellenfeleire.

Odalent a csatornában sötétég volt, szinte az orrunkig se látunk, a szennyes víz pedig derékig ért. Maga a csatorna jó széles volt és magas, oldala ősi a bazalt kövekkel kirakva.

-Gyerünk, itt nem maradhatunk! -mondtam társaimnak. A nemes ifjú a sérült alacsonyt támogatta, szerencsétlen fickó alig ált a lábán. Az ork nem volt sehol. Eltűnt

-Hova lett?

-Megindult arra felé, - mutatta nemes.

-Mi a másik irányba megyünk. - éreztem merre kell menni. Tudtam, merre van a helyes irány. Nem tévedhetem el. Honnan tudtam? Ezt nem lehet megmagyarázni, legalábbis akkor még nem tudtam. Előre látóan fáklyákat is hoztunk nem csak fegyvereket, de csak egy maradt épen az sikerült meggyújtani és annak fényénél botorkáltunk. Nehézen és lassan haladtunk a vízben, de mégis örültünk Ugyanis sehonnan se hallatszott csata zaj, emberek léptei. az őrök egyelőre nem voltak a nyomunkban. Nem is lehettek, ez egy igazi labirintus, mire itt megtalálnak…

Sokáig kanyarogtunk hát a labirintus szerű csatornában.

-Álljunk meg, nem bírja tovább - mondta egyszer csak nemes. Valóban, az alacsony férfi alig tartotta már magát. Azért övében még mindig ott voltak tőrei. Bólintottam. Rossz érzésem volt. A következő pillanatban a nemes eldőlt mint egy zsák, sisakja elgurult, teste belezuhant a térdig érő mocskos vízbe. Hátulról ütötték le. Mögötte ott ált vigyorogva az ork, kezében jókora pallos. Röhögve lépett a testre, és nyomta a fejét a vízbe a lábával.

-Erre várok már régóta szuka, most az enyém leszel! – mutogatta ronda fogait. Követett minket, az orkoknak jó a szaglása nem volt nehéz dolga.

Ám aztán az eddig falnak támasztott alacsony fickó megélénkült, felpattant tőreivel az ork oldalát gyomrát kereste, döfte, szúrta. Az ork üvöltve ütötte meg, a sebesült ember hanyatt eset, kezeiből kiestek a tőrei, ereje elfogyott, kimerült. Az ork átszúrta pallosával. Ám ő is megsebesült, oldalából sötét vérpatakok folytak.

-Most megdöglesz!- hörögte. Csapásait könnyen hárítottam, hozzám képest lassan mozgott, nehézkesen, bár erősebb volt az itt most mit sem ért. Ám nem volt szerencsém, megcsúsztam, a falnak tántorodtam. Az ork ugrott, és vágott, ép hogy csak védekezni tudtam, de pengéje végig súrolta a fegyvert tartó karomat, kiesett kezemből a kardom. Torkon ragadott, úgy szorított, hogy csak hörögni tudtam. De nem adtam fel, válaszul én meg bele döftem ujjaim a bal szemébe. Üvöltve engedett le, majd meg ütött. Nagyon erős ütés volt, éreztem orromon számon dől a vér, a fejem zsongott, ráadásul még mindig nehezen lélegeztem. Rám vette magát, súlyával ledöntött és a földre szorított. Éreztem oldalán a sebeket hát bele markoltam, ujjaim bele nyomta a sebbe és szétfeszítettem a sebszéleket. A fájdalom iszonyú lehetet, mert egyből elengedett. Mellém zuhant a földre

-Szuka! -zihálta. Nyitott tenyérrel a torkára csaptam, fulladozni kezdett. Fölkeltem és a kardomat kerestem de sötét volt, a fegyver valahol a víz alatt lehetett.

Az ork közben nagy nehezen összeszedte magát, lassan fölkelt, és felém indult. Lehunytam a szemem, koncentráltam hol lehet a kard? Megéreztem, lenyúltam a vízbe, és éreztem tenyerembe, simul a markolat. Előre szúrtam tiszta erőből, a kardom átdöfte az ork bőr vértjét hegye a hátán jött ki. Halott volt. Mint az összes többi társam. Nem volt itt több keresni valóm, rohantam ahogy csak bírtam, a kijárat felé. Nem érdekelt már semmi, csak a szabadság. Társaim halála azonban nem hagyott nyugodni, meghaltak, én éltem, és zavart, zavart, úgy éreztem az ő életükön át jutottam a szabadsághoz. A fáklya elveszett a küzdelemben, de nem tévedtem el. Hamarosan fényt láttam, igen egy jókora vas rácsos ajtó mögött pedig a lustán kanyargó folyó meg a partja, azaz a szabadság. Oda értem a rácsos ajtóhoz. Megpróbáltam kinyitni, zárva volt. Ős régi elrozsdállt zár volt rajta, nem volt olyan erő ami ezt képes lett volna kinyitni. Kétségbe estem. Le ültem a földre és lassan kezdetem pánikolni pedig nem szoktam amióta mostoha apámat megöltem még sosem estem pánikba. , itt vagyok a szabadságtól pár lépésnyire, és nem tudok menekülni. Eszméletlen düh öntöttel. Ha az őrök megtalálnak, megölnek. Könnyeim egybe folytak véremmel. Dühösen, rávágtam az ajtóra, mire a zár kattant és nyílt az ajtó. Hihetetlen, de a különleges erő ami időnként megsegít, ismét működött, valahogy kinyitottam a zárat, pusztán úgy hogy nagyon akartam. Kiugrottam a szabadságba. A folyó partjára érkeztem, füves lejtőre. Elterültem a füvön, és boldogan néztem az égre. Fölöttem kék volt az ég, sütött a nap, néhány felhő látszott csak. A fű zöldellt, virágok gyönyörű színekben pompáztak, a folyó partján békák ugorottak a vízbe. Szabad voltam. Percekig feküdtem így. Aztán felkeltem. A távolban látszott a börtön tornya, vagy három kilométere is lehettem tőle, a csatorna jó messzire elhozott. A vízben szemügyre vetem magam. Rongyos voltam és csak a kardom meg, ennyi egy szál kard meg a rongyos ruhám. Nem sok, fintorodtam el. Testem teli zúzódásokkal, sebekkel, arcom alig lehetett felismerni, az ork ökle rajta hagyta a nyomát. Még a kardom hüvelyét is elvesztetem tényleg semmim sem volt. Azaz egyvalamim mégis csak volt, szabad voltam. Megcsináltam, sikerült, megszöktem!

Kicsit később át úsztam a folyón és le mostam a vér nagy részét A túlparton egy bokor mögé bújva vártam, hátha utánam jönnek, de nem követett senki. Tudtam pénzt, élemet és ruhát kell szereznem. Átvágtam egy kis facsoporton és rá találtam egy útra. Emlékeztem a vidéki falvak felől megy a fővárosba. Hátam egy fának támasztottam és vártam. Vagy másfél órát ültem így mikor feltűnt egy lovas, valami kereskedő féle lehetett, mellette kötélen öszvér baktatott, rajta zsákok. Kardom előzőleg, a hátam mögé rejtettem. A férfi amint meglátott le ugrott a nyeregből és hozzám futott,

-Jól van hölgyem? Kibánt magával el így? - kérdezte aggódva. kardom egy pillanat alatt torkának szegeztem.

-Csatold le a kardod az oldaladról, gyerünk! Ha teszed amit mondok életben hagylak! Fordulj meg! -engedelmeskedett. Kardom markolatával fejbe vágtam. Nem sajnáltam a fickót, igaz kedves volt hozzám, segíteni akart, de szükségem volt a lovára, pénzére. Ráadásul nem öltem meg, ölni csak a legritkább esetben, öltem mások minden lelkiismeret-furdalás nélkül megették volna.

Ájult testét meg lovat és az öszvért a bokrok rejtekébe vittem. A férfinál tömött erszény volt, az öszvéren meg a zsákokban ruhák. Finom ruhák, női és férfi egyaránt. Elégedetten mosolyogtam Szerencsém, van. Mikor ruhát cseréltem, és minden használhatót magamhoz vettem, megéreztem, hogy figyelnek. A fák közül. Óvatosan kardomat szorongatva lopakodtam, és láttam, hogy egy férfi egy fa mögött bujkál. Hátának szegeztem a pengét döfésre készen.

-Megvagy! - mondtam neki. A nemes ifjú volt az. Ki jutott hát ő is. Hallottnak hittem bár igaz nagyon rosszul nézett ki. Alig állt a lábán. Elmesélte hogy az ork hullája mellet tért magához, és félig megfulladva, de ki botorkált a csatornából, majd átúszott a folyón és engem keresett. Nagyon örült mikor meg tudta hogy szereztem ruhát, pénzt. Aztán elájult. A nemes testét, az öszvérre kötöztem, előtte azonban új ruhát adtam rá meg ki mostam a sebeit. Meg kell hagyni szép teste volt. Én a lóra ültem fel, aztán egyenesen a császárváros felé indultunk.

Ordim, Keal’Yes , és Wilbuer gyanakodva figyelte a mellettük lovagló Mustafart, aki úgy ült lován mintha csak sétalovaglásra indulna, még fegyvert sem viselt, csupán egy könnyű fekete selyem inget, és vörös nadrágot. Kilvaren persze szokás szerint kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé, Atrex pedig halványan mosolygott. A nap már magasan járt, és útjuk egy kisseb városon vezetett keresztül. Amióta reggel elindultak csak Mustafar és Atrex beszélgetett, vagyis inkább Mustafar kérdezett ezt-azt.

Mikor a városka piacán vágtak át, körülöttük pedig csak úgy nyüzsögtek az emberek, kereskedők, koldusok, tolvajok. Mustafar így szólt:

Mustfar szó nélkül letérdelt a lány mellé és homlokára tette a kezét.

-Uram kérem, mit csinálsz?- kérdezte az öreg koldus.

-Segítek rajta- felelte kurtán Mustafar, majd lehunyta a szemét, és halkan így szólt:

-A lány tüdejével van gond, nem gyógyítható, de van rá egy főzet rá, de az túl drága koldulniuk kell, mert különben ha nincs főzet a lány meg hal ,nagyon hamar, kínok között.

-Kérem, nagyuram tudsz rajta segíteni?- kérdezte a koldus - Már csak ő maradt nekem, kérem! –az idős férfi arcán könnyek folytak végig. Mustafar most a kezét a lány mellkasára tette és hosszú percekig ott tartotta, majd felegyenesedett és így szólt:

-Meggyógyult, pár nap és teljesen rendbe fog jönni. Nem lesz szükség gyógyszerre sem.

Az öreg koldus térdre borult.

-Köszönöm, köszönöm,- most már örömkönnyek csurogtak a férfi szeméből.

-Ugyan öreg, fiatal barátomnak köszönd, ő mondta, hogy a Loranden ahol tud segít. Na fogd ez!- mondta gúnyosan, és egy kisebb erszényt nyomott a koldus markába.

-Ezzel egy-két évig eléldegélnek.- .A koldus bele nézett az erszénybe eltátotta a száját : az erszényben drágakövek voltak. Mire fölocsúdott, hogy köszönetet rebegjen, Mustfar és társai már eltűntek.

Ahogy elmentek onnan és kantáron vezették lovaikat Mustafar megkérdezte:

-Nos, akkor most jó vagyok vagy gonosz? Megmentettem egy életet!

-Ettől még nem leszel jó! –vágta rá Ordim- azt hiszed ha időnként megmentesz egy életet bűneid eltűnnek?!

-Akkor miért nem menttétek meg ti? – kérdezett vissza Mustafar

-Nekem ehhez nem lenne elég erőm! -morogta Ordim

-Na és te Wilbuer, te most mit gondolsz?

-Ezt is le lehet- Wilbuer nyelt egyet- ez is el lehet sajátítani, hogy így tudjak gyógyítani?

-Persze, de szerintem Ordim nem örülne ha pont tőlem tanulnád meg,. a gond csak az hogy egyedül tőlem tanulhatod meg ,

-Mustafar! Ne akard őket befolyásolni! Csak azért tetted hogy a tanítványaimat befolyásold! – kiáltotta Ordim.

-Nem, Ordim azért tettem mert így tartotta kedvem, megsajnáltam egy kislányt és segítetem rajta. Viszont az a fickó ott, már a harmadik embert zsebeli ki, -mutatott egy férfira. Mustafar sokáig nézte a zsebtolvajt, mire az egyszer csak a mellkasához kapott, és hörögve össze esett.

-Megállt a szíve, elő fordul. – mosolygott Mustafar

-Gyilkos! Mocskos gyilkos!- válaszolta Ordim utálkozva

-Miért? Egy megmentett élet, egy elvett élet, így most egyensúlyban vagyok! – Mustafar felnevetett. A többiek ezt nem találták viccesnek., viszont Atrex szélesen mosolygott.

-Tudod, Mustafar, te egy kissé őrült vagy, ismerlek egy ideje de még mindig meg tudsz lepni.

-Atrex öreg barátom, mond ki normális ? Mi a normális? Ráadásul, te is mindig azt mondod, a harcban fontos a meglepetés, hát van valaki aki nálam meglepőbb tud lenni?

-Te csak szórakozol, azt hiszed az erő pusztán szórakozás, de a Lorandenek ereje, nem arra van hogy szórakozzunk vele! –Ordim szemein látszott erősen küzd magával, hogy nyugodt maradjon.

Szeméből a régi ,kedélyes fény eltűnt, csak a harag izzott tekintetében.

Császárváros. 1765, a tavasz 62. napja

Egyszerűen berendezett, de tiszta szobát béreltünk a nemes ifjúval egy fogadóban, olcsó volt, és itt senki sem kérdezősködött arról kik vagyunk, hát tökéletes volt számunkra. Társamat eléggé megviselte a szökés, így napokig ápoltam, közben elmesélte élete történetét. A neve Wing de Haldre , apja egy volt a Császárváros befolyásos nemesei közül. Csakhogy az öregnek három fia született, és úgy határozott, hogy a szokásoktól eltérően Wing legyen az örökös. De apjuk halála után a két idősebb testvér, ki akarta semmizni, Wing ezt nem tűrte, és néhány hű emberével harcba szállt testvérei ellen. Ám vesztett. Mivel nemesi származású nem végezték ki, csupán életfogytiglanra ítélték. Szokásos történet, nem először és nem utoljára akarták a családtagok egymást megölni a pénzért vagy a hatalomért, az emberek gyarlók, főleg ha pénzről van szó . Már pedig itt sok pénzről nagy hatalomról volt szó , a de Haldre család intézte a Loranden lovagok ellátását, vagyis minden amit csak a lovagok vettek a Császárvárosban a Haldre családon át került hozzájuk, vagyis fegyverek, ruhák élelem, egyszóval minden. A pénzre nem volt gondunk, igaz elég sokat költöttem amikor a városba érkeztünk, új ruhák, fegyverek , vettem még egy lovat is, a kereskedőtől lopott mellé. De nem aggódtam, aki ügyes az könnyen pénzhez juthat, különösebben pedig nem zavart ha mondjuk törvénytelen úton kell megszereznem a pénzt, bár sosem voltam egy bűnöző alkat, aki szert a bűnben élni, de ha nincs más megoldás, akkor meg kell tenni. Egyik éjszaka mikor már kezdett erősen megcsappanni a pénzünk, elhatároztuk, hogy valahonnan pénzt kell szereznünk. A város túlsó felében szemeltünk ki egy házat, egy öreg, gazdag kereskedő lakott ott, emlékszem már akkor is ott lakott, és akkor is öreg volt amikor még gyerek voltam, hát nem sok minden változott. Igazából ha bele gondoltam, szinte semmi sem változott tíz év alatt, mégis olyan boldog voltam, hogy végre ismét a városban élek. Messze a város túlsó felén, látszottak a palota fényei, régen hányszor és hányszor néztem éjszakánként a távoli fényeket, és elképzeltem egyszer én is ott élek majd, ehelyett börtönbe jutottam. De most már mindegy ismét szabad vagyok és ráadásul itt: a Császárvárosban. Na szóval, elhatároztuk hogy meglátogatjuk, az emberek azt pletykálták hogy zsugori, szóval sok pénzt tarthat otthon. Vissza gondolva igazán lehetet volna lelkiismeret furdalásom, de nem volt, nem éreztem semmit. Na persze szívesen dolgoztam volna én törvényesen is, de egyfelől szökött rab voltam, másfelől semmilyen szakmához nem értetem, csak a kardforgatáshoz volt érzékem na meg a … de erről senkinek se beszéltem, főleg, hogy én magam sem tudtam pontosan mi az amihez érzékem van.

Egyemeletes ház volt, és a hírek szerint csak három szolga élt vele. Három szolga meg egy öreg ember, nem lesz gond. A hátsó ajtót befeszítettük, persze félhettünk volna hogy meglát valaki, de én általában megéreztem előre az ilyesmit, tudtam, arra felé most egy darabig nem jár senki.

-Halkan , ahogy meg beszéltük, kerüljük a felesleges vérontást.- suttogtam. Wing bólintott. Óvatosan körbe jártuk a földszinti szobákat majd felmentünk az emeltre, csendben zajtalanul lopkodtunk, nem volt szabad felverni a lakókat, nem akartam bántani őket. Az egyik szobában állt egy jókora vastag tölgyfalapokból készült szerény. Zárva volt. Tudtam bent pénz van, már pedig elég sok pénz.

-Ez lesz az! – mondtam. Wing bólintott, majd mielőtt megakadályozhattam volna kardjával rácsapott a szekrényre. Hatalmas robajjal szakadt be az ajtaja.

-A fenébe mondtam hogy csendesen! – szóltam rá de már késő volt, a szolgák ágyukból ugrottak ki, és fegyverrel a kezükben keresték a zaj forrását.

-Rablók! – kiáltotta egyikük és habozás nélkül nekünk estek.

-Vigyázz ne öld meg őket! –kiáltottam oda Wingnek , és elhajoltam a támadó tőr szúrás elől, majd átszúrtam a szolga csuklóját.: üvöltve ejtette el tőrét, majd kigáncsoltam, és fejbe vágtam. A másik kettőnél kard volt, de Wing máris be szorította őket egy sarokba, érdekes hogy egyikük se gyújtott fáklyát, engem meg a sötétség különben sem zavart soha, Wing is megszokta ennyi idő alatt a börtönben szóval előnyben voltunk. Az egyik szolgát vállon szúrtam, majd a gyomrába térdeltem, legörnyedt a fájdalomtól a kard lappal pedig le ütöttem, akárcsak az előbb a társát. Wing kardjával végig hasította a harmadik szolga oldalát, az a falnak tántorodott , elejtette kardját, de tőrt rántott, Wing felé lendült de ő előre tartotta a kardját és felnyársalta .

-Az istenek nevére mi folyik itt? – kérdezte egy öreg reszelős hang. Egy vén ember lépet be kezében bot.

-Elhallgass öreg!- kiáltotta Wing és megragadta az öreg férfi karját és odébb taszította.

-Gyilkosok! – üvöltötte az öreg ember, és Wing felé ütött botjával, igazából olyan erőtlen ütés volt ez hogy még egy legyet se ütött volna agyon, csak a düh hajtotta az öreg fickót, ártalmatlan volt egyébként. Wing ökle lesújtott, az öreg a földre esett, aztán fölé ált és bele döfte kardját.

-A fenébe! Mondtam hogy ne ölj!

-Sajnálom.- csak ennyit mondott. Nagyon dühös lettem, arról volt szó hogy nem ölünk, erre kinyírtunk egy öreg embert! Mindegy, most nem volt ara idő ,hogy ezen elmélkedjünk, gyorsan össze szedtük a pénz és távoztunk. Egész idő alatt szótlan voltam, zavart a két gyilkosság. A fogadóbéli szobánkba vissza térve megéreztem hogy Wing mondani akar valamit.

-Na, elmondod? –

-Nincs eleged Mióna még a folytonos bűnözésből?

-Tudsz jobbat?

-Igen tudok, én valaha gazdag voltam, ha vissza szerezzük jogos örökségemet...ismét az lehetek, és ha segítesz te is az leszel.

-Hogy képzeled, be jutunk a palotába és megöljük a testvéreidet?

-Pontosan. –megráztam a fejem. Nem tetszett a dolog Rossz érzések keringtek bennem.

-Kérlek, - mondta Wing. –Kérlek nem akarom hogy továbbra is rabolnod és lopnod keljen, segíts, én tudod….a legjobbat akarom neked. – közel lépet hozzám, megfogta a kezem és megcsókolt.

-Rendben –bólintottam- megcsináljuk- nagyszerűen csókolt de a rossz érzés nem tűnt el, de én elhessegettem , biztos csak a gyilkosságok miatt van, mert amit tervezünk az jogos igazságszolgáltatás ,nem bűn! Ám amikor elaludtunk ismét megjelent álmomban az a titokzatos férfi.

Mint mindig mosolygott, rám nézett egyenesen a lelkembe.

-El fog árulni, be fog csapni, de te is érzed, hallgass az ösztöneidre.

-Tűnj a francba – üvöltöttem, és minden dühömet bele adva felé sújtottam, ám ekkor úgy éreztem mintha egy villám csapott volna belém. Verejtékezve, sikítva ébredtem fel.

1765, a tavasz 63. napja

A Báróságba vezető úton, sok kisebb falut találhattak az utazók: lakosaik, leginkább az erre áthaladó emberekből éltek. Nevenincs falvak voltak ezek, központjukban legtöbbször egy-két jókora fogadóval. Négy nappal az indulás után, a kis csapat megérkezet egy ilyen nevenincs faluba. A nap lassan már lenyugodott, odakint az évszakhoz képest sűrű és hideg eső esett már napok óta. A fogadó egyemeletes egy emeletes volt, régi lehetet, talán már évszázadok óta állt itt, és fogadta a megfáradt vendégeket, bár kissé romosnak, ,ósdinak tűnt mégis kéményéből reményt keltően szállt föl a füst. Mikor beléptek az ajtaján mind megkönnyebbültek, hogy végre száraz és meleg helyen vannak, hiába az esőben lovaglás nem épp egy leányálom. Még Atrex is elégedetten nyújtóztatta ki tagjait, és rázta le magáról a vizet, valamint Kilvaren is örült a pihenőnek, bár az is igaz arcvonásairól semmit sem lehetett leolvasni, de tartásán látszott, ős is fáradt. Ellenben Mustafar egyáltalán nem tűnt fáradtnak, vagy elcsigázottnak, úgy tűnt a hideg és az eső nem hatott rá.. Egy fiatal kölyök bekötötte lovaikat, az ócska pult mögött álló kövér kocsmáros pedig azonnal felajánlotta szolgálatait.

-Uraim, hölgyem, ha szobát akarnak ki venni épp jókor jöttek, egy két ágyas szoba ára 10 arany. Birodalmi arany persze.- tette hozzá, ábrázatán sunyi mosoly villant át.

Atrex mérgesen felhorkant.

Nem volt sok vendég, sőt valójában csak ők voltak az egész fogadóban, a forgalom dél felé még csak hetek múlva indul meg.

Atrex mogorván ült a durván faragott széken , és egy ónkupából sört kóstolgatott.

-Kész rablás, igazán bele mászhattatok volna a fejébe, hogy ne keljen fizetnünk – mondta a Lorandenekre nézve.

-A saját hasznunkból soha nem használjuk az erőnket! – felelte sértődötten Ordim.

-Nem unalmas folyton ezt ismételgetni? –kérdezte Mustafar mosolyogva.

-Áh végül is mindegy , nem is rossz ez a sör, még megtudnék inni pár kupával.

-Igen emlékszem, Atrex te igen jól bírod az italt. – mosolygott Mustafar.

-Nálad nem jobban, a fene vigyen el , Mustafar rád az alkohol sem hat! –Atrex megrázta a fejét majd elnevette magát Közben a kövér kocsmáros meghozta az ételt.

Közben a kövér kocsmáros meghozta a vacsorát, sült hűs volt, valamiféle szósszal leöntve. Meglepően jó ízű volt. Odakint még mindig esett az eső, és szinte semmit sem lehetett hallani, az eső kopogásán kívül. Jóízűen falatoztak, Atrex miután jól lakott, rá gyújtott, és ivott még egy kupasört. Végül is, bár drágavacsora volt, egész jó ízű, és a sör is jól esett neki, úgyhogy túltette magát az áron.

Egyszer csak Mustafar fölpattant, az egyik ablakhoz lépett, és kinyitotta. Bámult kifelé, bár odakint szinte semmit sem lehetett látni a sötétség és a sűrű eső miatt.

-Keal’Yes . Gyere csak ide kérlek, te tünde vagy, mit látsz a sötétben? – a lány odalépett az ablakhoz, és ős is kinézett.

-Több tucatnyi alak, fegyvereik vannak. Felénk tartanak. –Mustafar bólintott

-Egy What vezeti őket, hm, de kik lehetnek ezek, valamiféle bűnözők… le merném fogadni felbérelte őket, hogy kapjanak el minket - morfondírozott Mustafar – ősi What módszer!

-Az istenek nevére! Megtámadnak?!- tördelte kezeit a kocsmáros.

-Menj hátra a családoddal, és bújjatok el , mi majd megvédjük a fogadót! – ugrott talpra Atrex. –Keal’Yes, Kilvaren, nyíllal és számszeríjjal az ablakból lőjétek őket.! Ordim, Wilbuer, ti velem tartotok és fel!- Osztogatta Atrex a parancsokat, különös módon senki sem ellenkezett vele, Wilbuer ara gondol egy pillanatra hogy miért is engedelmeskedik neki, ám aztán rá jött, Atrex több csatát vívott már meg mint ők együtt véve, vagyis tudja mit csinál . Mindenki elfoglalta a helyét, kivéve Mustafart, ő vissza ült a vacsorázni.

-Majd szólok ha támadnak, - mondta két falat között. Teltek a percek csendesen.

-Most! – mondta egyszer csak Mustafar. A tünde és az ezüst páncélos kitárta az ablakot. A fogadó körül több tucatnyi rongyos, ócska fegyverekkel és fáklyákkal felszerelt ember állt. Mögöttük egy hozzájuk képest elegáns ruhájú tünde nő állt, a What köpenyében, és karba font kézzel figyelte az eseményéket. Keal’Yes a legközelebbi támadót azonnal torkon lőtte, Kilvaren számszeríjából kirepülő vessző pedig mellbe talált egy harcost, majd felrobbant a robbanás ereje körülött állókat is ledöntötte a lábáról, Kilvaren nem vette félvállról a dolgot, robbanó vesszőket vetett be.

-Öljétek meg őket! –kiáltotta a háttérben álló nő. Keal’Yes villámgyorsan egymás után lőtte ki nyilait, és a sötétség ellenére mindig pontosan talált, a fogadó felé rohanó támadók egymás után buktak fel a torkukba fúródó nyilak miatt. Kilvaren viszont nem célzott pontosan ,nem is volt rá szüksége, robbanó nyilai véres pusztítást vittek végbe, úgy öt támadó már egész közel ért a fogadóhoz ám a robbanó vessző közvetlenül előttük csapódott a talajba, a robbanás ereje szétvetette őket.

-Gyerünk ki ! Fedezzetek! - kiáltotta Atrex és feltépte az ajtót. Mint valami lavina indult meg, és egyszerűen elsöpörte az útjába kerülőket. Még nem vette elő a Fagypengét, inkább kicsavarta egy támadó kezéből a kardját és azzal csapkodott maga körül. Ordim ott loholt mögötte, kezében pallosával de egyelőre nem használta. Az ellenséget elméjével szórta szét, még mielőtt a közelébe értek volna méterek repültek hátra, és eszméletüket vesztve terültek el a fölázott talajon. Aztán egy tűzcsóvát lőtt egy kis csapat felé, mire azok ordítva vergődtek a földön. Wilbuer kisebb tűz lövedékeket küldött ellenfeleire, és ruhájuk vagy hajuk kapott lángra. Egy jól megtermett vasvillát szorongató férfi , felakarta nyársalni Wilbuert felé ő hárította a szúrást, majd átvágta kardjával a vasvilla nyelét, és egy mesterei mozdulattal szíven szúrta . Ám nem volt sok ideje örülni, újabb és újabb fegyveresek támadtak rá, de Wilbuer kígyózó mozdulattokkal ki tért előlük ,és vágásokat szúrásokat vitt be, de figyelme ellankadt egy pillatatra. Egy támadó fellökte hanyatt esett, ám még estében felgyújtotta támadója ruháit. Atrex viszont gond nélkül verekedte keresztül mindenkin, legtöbbször nem is használta kardját, csupán öklével sújtott le, és akit eltalált… ott tört a csont, repedt a koponya. Ordim jókora lángcsóvákkal tartotta távol magától ellenséget, vagy tucatnyian körbe vették, és próbáltak végezni vele, de Ordim tűzcsóvái megtették a hatásukat. Kilvaren közben belátta, robbanó vesszőivel, már nem sokra megy, így ő is bevetette magát a közelharcba. A rá támadók fegyvereik szikrát hányva, kicsorbulva, csúsztak le vértjéről, ellenben az ő kristálykardja, mindet át vágott, páncélt, kardot, csontot. A támadók lassan felfogták ,egy Ezüstpáncélossal állnak szemben, így hát üvöltve tértek ki előle, menekülőre fogták a dolgot, hiszen esélyül sem volt, a tornádóként támadó óriás, a tűzzel harcoló Loranden lovagok, a halál pontosan célzó tünde… ez sok volt az ilyen kisstílű bűnözőknek. Észre sem vették de el állt közben az eső és lassan a nap is felkelt a látóhatár mögött. A támadókból pedig csak egy ronggyá vert menekülő csürhe lett .Viszont vezetőjük a What eltűnt. Mikor vissza mentek a fogadóba , észre vették hogy Mustafarnak is nyoma veszett. Kilvaren gyanakodva, óvatosan körbe járta a házat kívül-belül de nem találta nyomát. Egyszerűen eltűnt. Hitetlenkedve csóválta a fejét, Mustafar túl járt az eszén, és eltűnt.

Persze valójában nem tűnt el, de miután megvacsorázott, kissurrant, és elindult megkeresni a What lovagot fegyvertelenül ment, mint mindig. A kis falu határában érte úttól, egy dús mezőn. Két fegyveres kísérte: velük gyorsan végezett, Mustafar kék villámcsapása egyből megölte őket. A tünde elővette kardját és támadó állást vett fel.

-Szóval te lennél a híres Mustfar? Mesterem beszélt rólad.

-Mestered, az ,az ostoba ork, Or’Gas’Dur? Miféle mester ő?

-A haláig fogok harcolni, ha kell, de nem mondok el neked semmit ! – felelte hevesen a nő. ó:

-Legyen akaratod szerint!- A What előre lépett, de hirtelen meglepődve vette észre, hogy térdig-bokáig érő fű a lábára fonódik, szorosan fogva tartja, majd orra bukik.

-Mi ez? Ez nem Loranden technika! –kiáltotta rémülten.

-Nem, ez ősi tünde varázslat… - a nő testét egyre jobban körbe fonták a fűszálak, hiába vergődött nem tudott szabadulni.

-Esetleg megpróbálhatnád felgyújtani a füvet, na persze ebben az esetben te is meg égnél-

-Mit akarsz tőlem ? Hódoljak be?- kérdezte rémülten a nő. Mustafar elmosolyodott, akárcsak egy farkas