4. fejezet

Verindar, a Gránitpalota, Mustafar fészke , a nyár, 19. napja

Mustafar egyre növekvő dühvel nézte az előtte állókat. Az öt hajbókoló férfiból álló csoport nagyon idegesítette.  

-Császárom és ezért gondoltam úgy, hogy önről Verindar város főterére készítenénk egy 10 méter magas szobrot márványból…hogy mindenki le róhassa a tiszteletét- mondta mézes-mázos hangon, miközben szinte a földig hajolt Mustafar előtt.

-Szobrot? –kérdezte a császár vészjóslóan. –Rólam szobrot? Te kis megalkuvó, talpnyaló  féreg! Szobrot? Hogy tiszteljenek? Nem akarom hogy tiszteljenek! Csak engedelmeskedjenek!  

-Sajnálom uram, mi az ön leghűbb szolgái vagyunk….

-Elég már! – dörrent rá Mustafar- Tűnj el innen! Ha még egyszer a szemem elé kerültök akkor bele égetlek titeket a gránitpadlóba! Dobd ki őket! – nézett Mustafar a mögötte álló, mozdulatlan gyíkemberre. Raksuma mint a villám mozdult, és torkon ragadta a földön térdelőt, majd a terem másik végébe hajította

-Kifelé! –sziszegte.

Mustafar rosszallóan csóválta a fejét.

-Mérges vagyok, ugyan olyan zsarnoknak gondolnak, mint bármelyik másik uralkodót. De én nem vagyok olyan mint a többi.  A Lorandenek azzal vádolnak hogy a hatalmat hajszolom…hát nem! Nem várom el hogy istenítsenek! Mindig is utáltam az ilyen talpnyalókat. Bezzeg a Loranden lovagok összes nagymesteréről van szobor…érdekes, és még én hajszolom a hatalmat. –majd mintha hirtelen meg érzett volna valamit Mustafar ki sietett a teremből, föl a vár legmagasabb   bástyájára. Most tiszta idő volt, messze el lehetett látni. A távolan apró pontok mozogtak, talán emberek.

- Megérkeztek a Loranden lovagok. A parancsom a következő, három Árnyvadász osztag kísérjen le várudvarra, ott fogadjuk őket. Ameddig én nem mondom senki sem támadhatja meg őket.  A kaput nyissuk ki, és nem is kell be zárni, ha akarnak hadd, meneküljenek el.    

Bele telt majdnem két órába mire a Loranden lovagok beléptek a Gránitpalota ajtaján. Ötvenen voltak, élükön Kalberd mester haladt a törp. Kezében egy jókora törp harci kalapács, látszott varázsfegyver. A többiek, emberek és tündék, nyíllal, karddal felfegyverkezve. Az Árnyvadászok és Raksuma felsorakoztak Mustafar mögött. A vár kövekkel borított udvarán percekig mozdulatlanul szemlélték egymást, Loranden lovagok és a mosolygó Mustafar.

-Rég nem találkozunk, mester:- gúnyolódott Mustafar

-Így igaz, de most találkoztunk utoljára. Elég volt belőled, elég a gonoszságaidból.

-Nem akarlak titeket megölni, ezért megengedem ,hogy önként távozzatok. Aki távozik vagy mellém ál, annak haja szála sem görbül.

-Te gonosz vagy! Pusztulnod kell!

-Igen? Mindenkinek pusztulnia kell aki gonosz? Vagy másként mondva, nem veletek ért egyet? Pusztulniuk kellet az ősmágusoknak? Oda vesztek a boszorkány mesterek? Őket is ti öltétek meg csupán ezért mert ők élvezték a hatalmukat!   Ki irtottátok a nekormantákat, üldöztétek az ork sámánokat!

-Senkit sem tudsz megfélemlíteni! –válaszolta  Kalberd mester.

-De hiszen te is félsz, érzem, látom.  De ha tényleg hisztek a Loranden eszmékben, távoztok. Én nem támadok rátok ha ti sem rám!

- Mustafar, túlságosan maga biztos, vagy,  de te nem vagy isten!

-Ezt vegyen ki hívásnak? – nevetett fel.

-Védd magad Mustafar! – lépett közelebb a törp és fenyegetően lengette fegyverét.

-Én nem támadok először, - csóválta meg a fejét Mustafar és közben mosolygott. Kalberd oda lépett és teljes erejéből le sújtott a harci kalapáccsal . Mustafar hirtelen el komorodott, és ki tartotta a tenyerét, a fegyver a kinyújtott tenyere előtt állt meg, minta valami láthatatlan kő falba ütközött volna. Az ütés erejétől  Kalberd  mester hátra zuhant. Mustafar azonban meg sem rezdült.

-Hát akkor rajta! – és óriási tűz csóvát lőtt a Lorandenek közé. Ekkor elszabadult a pokol, a Loranden lovagok mind Mustafarra vetették magukat, ám ő, mint már amikor a démonok ellen harcolt , megpördült a tengelye körül, és fél méterrel a talaj fölé emelkedett, aki pedig a közelébe ért az hatalmas villámokkal  égette szénné. A felé kilőtt nyílvesszők fél úton le zuhantak,  a tűz csóvák ki hunytak, meg sem tudták sebezni, még csak a közelébe sem tudtak férkőzni.

-Ez így unalmas, Árnyvadászok, be keríteni őket! – A gyíkember és az Árnyvadászok is munkához láttak.

Az Árnyvadászok pengéi akadálytalanul darabolták fel az ellenséget. A Lorandenek fegyverei nem tudták őket megsebezni. Kalberd mestert is körül vették ám, ő elméje segítségével ellökte őket magától,  néhány másikat lángra lobbantott, igaz a tűz csak  ideglenes kellemetlenséget jelentett az Árnyvadászoknak, egy harcost pedig a kalapácsával ütött mellbe, hanem Árnyvadász lett volna az ütés ketté szakította volna a harcost, de így csak a földre zuhant, de még estében kardját a mester oldalába vágta.

A gyíklény a harc középbe vette magát, egy tündét szem köpött a mérgező savas nyálával, aki ordítva kapott a szeméhez, de  nem sokáig ordított, mert Raksuma kegyetlen fegyvere, a hosszú szögekkel kivert eszköz melynek a végbe egy kard pengét illesztett, le sújtott, és szinte le tépte a tünde fél arcát. Majd helyből  ugrott vagy öt métert és lábaival mellbe rúgott egy másik Lorandent aki a földe esett, Raksuma azonnal rá lépett a nyakára és vége volt. Egy fiatal nő, közvetlen közelről lőtt tüzet a gyík pofájába, ám ő bár egy pillanatra elvakult, fegyvere ,még is pontosan talált, szét zúzta a támadó testét. Mustafar sem pihent közben, egyszerre tizenhat  Loranden lovagot lebegtetett maga mellett a levegőben, majd csonttörő erővel vágta őket a talajnak. A Loranden lovagok gyorsan fogyatkoztak, bár kéményen harcoltak esélyük sem volt. Hiába volt tele a levegő tűz lövedékekkel,  hibába taszították el az Árnyvadászokat méterekre maguktól pusztán  az akaratukkal. Hiába volt minden,  a profi Árnyvadászok mindenkivel végeztek. Egy tökéletesen összehangolt, harci gépezetként mozogtak.  Mustafar pedig, sebezhetetlenül lebegett a kis csatatér  középén, és élvezte az előadást.

Még úgy tizenöt Loranden lehetett életben mikor a sebesült Kalberd mester, összeszedte magát és rá jött, veszített, vissza kell vonulnia.

-Testvéreim, meneküljetek!

-Ilyen könnyen nem engedlek el! Kiáltotta Mustafar és mester mellet termett, és a körüllötte állókat szénné égette,  majd mind két kezét annak fejére helyezte.

-Lássuk mire gondolsz! – és a Lorandenek mester felüvöltött a fájdalomtól, majd Mustafar el lökte magától a törpöt. 

-Fuss! Menekülj! Öröm lesz vadászni rád! – a túlélő Loranden lovagok, mind a hatan akik még élek fölnyalábolták mesterüket, és kimenekültek a várból.

-44, Loranden lovagot öltünk, meg, saját veszteség nélkül. – nézett körül elégedetten Mustafar

-Amit pedig tudni akartam meg tudtam. Készüljetek! – nézett az Árnyvadászokra- utánuk megyünk, behatolunk a törp tárnákba, egy hadosztály a zsoldosok közül szintén álljon készenlétben! Kemény harc lesz, le kell győznünk a törpöket, és szerintem hamarosan pár démon és Pusztító is a nyomomba ered. Vagyis, most már tényleg elindult a tűzförgeteg, most már nem lehet megállítani, le lehet lassítani, meg lehet zavarni de most már én fogok győzni, ehhez kétség sem férhet! 

A nomádok földjén

Helcor és Myrus Mustafar katonái, az Árnyvadászok tagjai, néhány terebélyes bokor mögül a tőlük 30 méterre egy kis tűz körül ülő csoportot figyelték. Este volt már,  az égen feljöttek a csillagok. A tűz mellet ülők tízen voltak, köztük egy díszes öltözékű nomád vezér, mellette három embere. A többiek a What rend lovagjai. A What lovagok közül messze kimagaslott egyikük, egy nagydarab ork. Or’Gas’Dur az orkok fekete hercege. Csendesen magyarázott a többieknek.

-Mustafar vadászik ránk. És ha ő vadászik ránk, meg is talál, és meg is öl minket! Azok a hírek arról a két gyilkosról, igencsak nyugtalanítóak. Az egyetlen esélyünk rá találni az ezüstpáncélosokra. Ők meg tudnak védeni. A gond csak az, hogy hordát szerte széjjelverték, és több tucat kisebb seregre esett szét.

-Épp ezért nem vagyok hajlandó egyezkedni velük! Ők ellenségeink! –vette közbe a nomád vezér.

-Egy fenét! Ha a kán nem kíván velünk tartani ám legyen! De én nem harcolok Mustafar és a katonái ellen!

A bokrok mögött hallgatózó Árnyvadászoknak ennyi épp elég volt.

-Nos? -kérdezte Helcor.

-Célozzuk meg őket, -súgta Myrus és ki készített maga elé két számszeríjat. Helcor szintén.

-A What lovagokat előbb. –mondta Helcor.

-Én is tudom!  

Egyszerre sütötték el fegyvereiket. A nagy erejű robbanó nyilak telibe találtak és széttéptek két What lovagot. A What lovagok még csak nem is tudták honnan érkezik a támadás, mikor két újabb vessző csapódott közéjük. Egyedül Or’Gas’Dur tudta mit kell tennie, elméje erejével a saját lovagját lökte a robbanó nyíl útjába.

-Öljétek meg őket! – üvöltötte a bokrok közül ki bukkanó Árnyvadász-párosra. A meg maradt két What lovag,  és a  nomád vezér testőrei, ki vont kardal várták az ellenséget.  Az ork jókora csatabárdja a mellkasán találta el az elől futó Helcort, a férfi érzete hogy az ütéstől ki szorul a levegő a tüdejéből, de a ruha megvédte az életét, a bárd éle nem sebezte meg.  Myrus kardjával combon szúrta az orkot, miközben kecsesen kikerülte a többi What lovagot. Or’Gas’Dur egy hatalmas tűz csóvával válaszolt, és bár Myrus félre ugrott, a tűz csóva szele ledöntötte a lábáról. Helcor közben talpra ugrott, és a közelben lévő nomádokra vetette magát, három gyors vágás, és a nomád vezér és társai félig lemetszett fejel hullottak le a földre. Közben Myrus az egyik What lovagot szúrta szíven, a másikat, pedig gyomron.

-A fene, el menekül! –kiáltotta Helcor, ugyanis az ork, magára hagyta harcoló társait, és felugrott a tűz mellett kikötött lovak egyikére és vágtázni kezdett. Myrus és Helcor gyorsan a számszeríjaikért rohantak, de mire célra tartották, a sötétség már eltakarta a menekülő orkot.

- A jó francba! – káromkodtak.

-Elszúrtuk.  Ez az átkozott ork, ügyes. Azt hittem le áll velünk harcolni! –mérgelődött Helcor.

-Ráadásul pár óra járásnyira vonul erre fele úgy egy ezerötszáz fős nomád sereg. Ha meg találja őket nehéz dolgunk lesz.

-Ez mind, semmi, kétnapnyira innen, az ezüstpáncélosok, bár ők az ellenkező irányba vonulnak.

-Az ork, minden bizonnyal rá veszi majd a nomádokat, hogy menjenek az ezüstpáncélosok után. Vagyis meg kell előznünk. -mondta ki Myrus mindkettőjük gondolatát.

-Akkor hát rajta, előzzük meg!