Első fejezet.
A Mytarend Császárság, Eldarwyl kontinensének, egyik leghatalmasabb birodalma volt ebben az időben. Határai az északi barbárok földjétől, egészen a déli Lihteans birodalomig, nyugaton, pedig az orkok földjétől a keleti Nomád pusztákig húzódtak. Ekkoriban úgy tűnt ereje szinte korlátlan persze a látszat mindig csalóka. Hiszen alig húsz évvel ezelőtt, az ellenséges seregek már-már a fővárost is elfoglalták, ám az akkor csupán 16 éves Császárnő kitartott, az ellenséget visszaverték, és a birodalom újból teljes pompájában virágzott. Aztán eljött az a bizonyos év, mikor minden megváltozott. Abban a végezetes évben, amikor a Fény állítólagos szolgái a Loranden lovagok és ellenfeleik a What-lovag rend ismét egymás ellen készülődött, Mytarend keleti határinál, pedig nomád fosztogatók tűntek fel, máshonnan pedig Démonokról vagy a titokzatos Pusztítókról jött hír, nos én akkoriban börtönben voltam, a nagyvilág ügyei cseppet sem érdekeltek, nem foglalkoztattak se a Loranden se What lovagok harca, nem érdekeltek a Démonok, nem törődtem a háborúval. Pedig ha sejtettem volna, hogy majd egyszer, milyen fontos szerepem lesz ezekben az eseményekben… de hát nem sejtettem. Honnan is sejthettem volna?
Persze most már minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy egyetlen hiteles szemtanúja vagyok azoknak az eseményeknek, melyek a Loranden templom elpusztításától elvezetettek egészen a Hygreas-i ütközetig. Jobban mondva én vagyok az egyetlen, aki életben maradt, hogy elmondja mi történt. Igaz a történet szereplőinek egy részével nem találkoztam soha, ám társaik visszaemlékezéseiből rekonstruálhattam az eseményeket. Sokáig nem láttam át a dolgokat, és persze azt sem tudtam, hogy nekem milyen fontos szerepem lesz majd, de hát miből gondoltam volna, hogy nekem még lesz bármi fontos szerepem az életben? Hiszen amikor ezek az események elindultak, én már 10 éve egy börtönben éltem, pedig még csak ekkor töltöttem be a huszonhetedik életévemet. Azt, hogy majd ennek a történetnek az egyik szereplője… Edgo Mustafar életem legnagyobb ellensége lesz és, hogy ő lesz az, akitől az egész világon tartanak majd… és aztán épp ő lesz az, aki majd megmenti a világot, nos még álmomban sem gondoltam volna, sőt mikor már sok mindennel tisztában voltam akkor sem akartam hinni ebben.
Igaz a világ megmenekült de ezért hatalmas árat fizetett, talán túl nagy árat. Mostanra azonban már értem, értem az összefüggéseket, tudom a miértekre a választ. . De nem vágok a dolgok elébe. Akkoriban csak egy ifjú lány voltam, akit gyilkosságért ítéltek el.
Abban az évben szállítottak át a Császárvárostól háromnapi járásnyira lévő börtönbe, hogy még ötven évig ott rohadjak. . Nem volt ínyemre a dolog, nem ott akartam megöregedni, vagy meghalni.
Közben olyan események indultak útjukra, melyek örökre megváltoztatták a világ arculatát. A nevem egyébként Mióna Hangenis, manapság viszont Lady Mióna mesterként ismernek, de akkoriban a nevem általában az volt: büdös fogoly, büdös ribanc.
A Loranden-lovagok temploma.
Minden a Navo városa mellett lévő Loranden szentélyben kezdődött, az ötödik ciklus 1765. évében, a tavasz 25. napján.
Természetesen mivel akkoriban egy új börtönömbe tartottam, nem tudtam ezekről az eseményekről semmit, ám később sok mindem megvilágosult előttem.
Szóval a Loranden-lovagok, minden velük kezdődött.
Mikor még nem ismertem őket közelről, én is tisztelettel néztem fel rájuk. Ők voltak az egyszerű emberek számára a jók, ők voltak a hősök. A különleges, titokzatos nagy tudású lovagok, kik elméjük erejével legalább olyan jól harcoltak, mint fegyvereikkel. A tudatlan tömegek felsőbbrendűnek tartották a Loranden lovagokat, de hát ez természetes is, hiszen egy olyan ember, aki pusztán az akaratával tüzet gyújt, tárgyakat mozgat, és sebeket gyógyít… nos az, aki ilyesmit tesz az csak felsőbbrendű, lehet.
Maga a Loranden templom, Navo városától alig pár óra járásnyira feküdt, egy félre eső erdő mellett.
Azon a bizonyos tavaszi nap reggelén, a felkelő nap sugarait vakítóan verték vissza a templom fehér mészkőből épült a karcsú tornyai, és kupolái. Szép nagy, díszes épület volt, bár ez nem tartozott a jelentősebb Loranden templomok közé, de azért így is a mesterekkel és tanítványokkal együtt közel kétszázan éltek itt. Mindennap reggeltől estig oktatták azokat, akikben meg volt a Loranden lovagok szent ereje.
A kör alakú egyszerű, fehére festett teremben vagy két tucat tanítvány ült. Férfiak, nők, néhányuk tünde, a többségük ember. Középen egy idős férfi állt, és halk reszelős hangon beszélt. Mindannyian egyszerű fehér köpenyt viseltek, szélén vörös csíkkal. Az idős férfi halk reszelős hangján magyarázott, szónokolt, a tanítványok figyelmesen hallgatták mesterüket.
- Mi képviseljük az igazságot. Bölcsek vagyunk, és igazságosak. Szerte a világban, a mi véleményünkre mindenki hallgat. Ám a bölcsességhez tudás kell. Ha jó döntéseket akarunk hozni, ismernünk kell a múltat. –az idős férfi megállt egy pillanatra a beszédben, levegő után kapkodott, a sok beszéd kimerítette, de ennek ellenére mikor ismét megszólalt egyre hevesebben kezdett szónokolni.
-Másfél évszázada olyan esemény következett be, amivel nem tudunk mit kezdeni. Megjelentek. Igen a Démonok, és a Pusztítók, megjelentek. A Démonok uralkodni jöttek, hatalmat kínáltak, sok ember elcsábult és a lelkét is oda adta. A Pusztítók, róluk 150 év alatt sem tudtunk meg túl sokat, amit tudunk, az, az hogy a Démonok ellenségei, de nekünk is ellenségeink! Kolostorerődjeikben, meglehetős biztonságban élnek, és időről-időre, beavatkoznak országok, uralkodók sorsába, és akik nem engedelmeskednek nekik, azokat megölik. De jelenleg a Démonok és az őket szolgáló emberek a fontosak számunkra. What nagymester hibájából tanulunk, kell. Szövetséget kötött a démonokkal! Miért? Le akarta győzni a Pusztítókat! És ezért hatalmat akart! De a hatalom rossz! Megrontotta őt! What és követői új lovagrendet alkottak, ellenségeinké váltak! A What lovagok, olyanok, mint mi, csak a Spirál másik oldalán állnak! Tudom mindenkit meg fog kísérteni a hatalom, megpróbálja majd elcsábítani , de ez az út a Whathoz vezet! - az öreg fáradtan elhallgatott. Intett távozhatnak, a tanítványok. Az ifjú tanítványok közül Wilbuer volt az egyik legtehetségesebb. Az átlagosnál kicsit alacsonyabb, barna hajú, fiatal férfi, ám fiatalsága ellenére tekintete bölcs, és elszánt. A teremből kifelé menet KeaL'Yes mellé lépett. KeaL'Yes tünde volt, egy erdei tünde herceg lánya. Fiatal volt, vagyis hát annak látszott. Hosszú fülei, igéző tekintete, fekete haja gyönyörű szemei, megbabonázták az embereket. Kezében most is ott volt a művészi faragású íja. Oldalán, pedig két darab, rövid ezüst tőr. Wilbuer és a lány jó barátok voltak, amióta csak ide kerültek, szinte állandóan keresték egymás társaságát.
- Jó neked, te emlékszel ezekre az időkre. Én csupán a mesterek tanításaiból ismerhetem meg a múltat. - mondta neki Wilbuer
- Óh igen, 150 év, csak egy pillanat az életemben- mosolygott a lány- de te is tudod, csak tíz éve hagytam ott az erdőt. Bár látnokaink tudósítottak mindenről, nem sokat tudok külvilág eseményeiről. Talán ha a bátyámat kérdeznéd. Ő már régóta a Loranden rend tagja, de ez te is tudod.
- Igen, majd ma a harci oktatás után meg kérdezem. De tudod nekem… nekem furcsa lenne, ha a testvérem itt tanítana.
- Te ember vagy, sok mindent furcsának találsz, amit mi nem.
- Igen ez így van. - a fiatal férfi meg állt egy pillanatra és sóhajtott
- Vajon mi késztett valakit, arra hogy eladja a lelkét?
- Whatra - gondolsz?- kérdezte a tünde
-Igen.
-Sosem tudjuk meg, rég halott, de rendje a What rend továbbra is létezik, és azon fáradozik, hogy tönkre tegye azt amit mi fontosnak tartunk- felelte mosolyogva Keal’Yes.
Közben tanítványok megérkeztek a harcterembe. Üres, magas terem volt ez, jókora ablakokkal Az egyedüli berendezéskén a falakon lévő tárolók szolgáltak. A tárolókban minden féle fegyvert őriztek, ami csak létezik. Még a Pusztítóktól egy legendás fegyvere is őrizték itt.
A tanítványok fölsorakoztak a mester előtt.
Keal lovag, Keal’Yes testvére magas, erős tünde, volt, bölcs és kiváló Loranden mesternek tartották. Elégedetten szemlélte a fölsorakozott tanítványokat.
- Ti itt már mind a szellemi lépcső utolsó előtti fokán álltok. Nem soká megkezdhetitek felkészüléseteket a próbára, aztán ha teljesítettétek, ti is lovagok lesztek. – bólintott majd folyatta - igen, a harci tudásotok már megfelelő, jól bántok minden fegyverrel, az elméteket is uraljátok. - elhallgatott és hátat fordított nekik, úgy beszélt tovább.
- De a tapasztalat, hogy miként használjátok az erőtöket, még nincs meg! - megperdült és szinte látni lehetett az energiát, ami kicsapódott belőle. Keal mester pusztán elméje erejével ledöntötte lábairól a gyengébb tanítványokat. Wilbuer bár nem esett el, lába megroggyant.
- Hányan készültetek föl hogy viszont támadjatok? - Néhány kéz a magasba emelkedett.
- És te Wilbuer? Miért nem?
- Nem tudom mester. Hibáztam-, hajtotta le a fejét.
-Nem, nem hibáztál. Aki azonnal viszont támad, az agresszív. Már pedig ez rossz. Mi csak akkor harcolunk, ha tudjuk, hogy miért harcolunk.
-Mester! Szerintem mindenkinek van célja, cél nélkül senki sem tesz semmit! - szólt közbe egy tanítvány.
- Óh igen. De mi a cél? Meg támadtalak titeket, és ti miért támadtatok volna meg engem? Önvédelemből? Az igaz lovag meghal, ha halálának van értelme!
-Mester, miért támadt ránk?- kérdezte Wilbuer
- Te mit gondolsz? – kérdezett vissza Keal mester.
-Hogy tanítson! Hogy okítson minket. -
- Jól forgatod a szavaidat Wilbuer, de az elméd pengéjét is ilyen jól forgatod? - Wilbuer a terem közepére ment. Rá nézett egy fegyver állványra. Koncentrált, mire a hirtelen összeomlott.
-Igen ez már megy- a mester elégedetten mosolygott.- de lásd az igazi erőt!- kiáltott fel és kinyújtotta a kezét az ég felé, mire méteres láng csóvák csaptak ki belőle. A tanítványok elhűlve nézték.
- Szándékomban áll hogy egy éven belül ezt utánam csináljátok! - mondta. - És ezt is- hirtelen megremegett a föld Wilbuer alatt mire elesett. Vagyis majdnem, ugyanis mester elméjével elkapta, és Wilbuer a talaj felet lebeget pár centivel. Ezt követően még órákon át gyakoroltak, tárgyakat mozgattak, röptetek ide-oda.
- Most menjetek, mára elég volt, meditáljatok és gyakoroljatok!- mondta a mester, mikor úgy ítélte meg hogy eleget gyakoroltak erre a napra. A fiatal Loarandenek szétoszlottak, Wilbuer azonban még maradt.
-Kérdezni szeretnél valamit-, jelentette ki Keal .
-Igen mester,- Wilbuer kissé izgatottan tette fel e kérdést- ismerted What nagymestert? Igaz, ismerted őt?
Keal elgondolkodva ráncolta össze a homlokát,
Majd így szólt.
-A tudás hatalom, a túl nagy tudás túl nagyhatalomhoz vezet. De ismerni kell a sötétséget, mert ha szembe kerülsz vele, tudnod kell, hogy hogyan harcolj ellene. Ismertem, What nagy tudású, erős lovag volt. De mindenkinél van erősebb, például Edgo Mustafar nagymester. Ő, nos ő… nála erősebb még talán senki sincs. Ő a valaha élt legfiatalabb nagymester. Mindez 25 éve történt. Mustafar, fönn a fővárosban, a Nagy Szentélyben élt, elhatározta, kideríti, mi vezette Whatot a sötétségbe.
- És mi történt?- kérdezte Wilbuer izgatottan.
- Száműzött lett. Túl nagy lett az ereje, Mustafar, bár még nem nyelte el teljesen a sötétség
ő a két világ határán egyensúlyoz. Ha még él. Bár nem hiszem, hogy sok olyan élne, aki meg tudná őt ölni, De most már most eredj! Elég volt mára ennyi! Lesz még időd tanulni, és a múltat bolygatni.
Wilbuer álmodott. Az álmok fontosak a Lorandenek szerint, sokszor előfordul, hogy támpontot nyújtanak, utat mutatnak, felfedik a jövő vagy a múlt egy szeletét. Wilbuer most gyerekkoráról álmodott az árvaságról, amikor a szülőfaluját felégették, és ő árván maradt. A rablók, az ostoba vérengző rablók, akik mindenkit megöltek. Persze nem érzett bosszúságot irántuk, nem érezhetett egy Loranden nem, ismerheti ezt az érzést. Aztán valami másról álmodott. Nem tudta pontosan miről de egy biztos, a halálról szólt az álma. Egy férfi nevetett, arcát nem látta, de hangját hallotta: ,,a ti hibátok lesz , a fény halála miattatok következik be, ti ölitek meg”
Aztán nem sokkal később változott a szín, másról álmodott, egy ősi elfeledett legendáról. Álmában egy barlangot látott, ahol egy különös , hatalmas lény lassan, nehézkesen heveredett le a tűz mellé. A barlang falára a lángok furcsa, torz árnyékokat vetettek. Wilbuer, jól látta álmában a tűz mellé fekvő szerzetet: óriási termetű volt, és öreg, nagyon öreg, talán öregebb mindennél, és mindenkinél. Az ősi idők a múlt, misztikus titokzatos árnya volt, sokak szerint csak egy legenda. Nos ez a legenda érdeklődve szemlélte a fel-fellobbanó lángokat ahol alakok rajzolódtak ki. "Emberek" hörögte. Régen nem látott már közülük egyet sem, nem bízott bennük. Igaz, az emberek sem benne, bár a legtöbb ember számára ő nem is létezett, vagy ha igen mesebeli figurának tartották. Akik ismerték Agnus-nak nevezték, igaz csak a legbölcsebbek ismerték ezt a nevet.
Jókora, emberi mértékkel számolva vagy öt méter magas, széles, barnásszürke színű szőrös test, vaskos végtagok, teste emberszerű volt, nyakán egy jókora, leginkább egy bölény szerű emlékezető fej nyugodott. Minta egy öt méter magas bölényt kereszteztek volna egy emberrel. Testét csak egy vörös ágyékkötő takarta. Megjelenése félelmet keltett, nem csupán a nyilvánvalóan nagy fizikai ereje miatt, nem, nem ez volt benne a félelmetes, hanem az, hogy Agnusok faja kiválóan uralta a mágiát, a természet erőit. Valaha ők világ urai, minden élőlények ők parancsoltak, mára viszont eltűntek, hatalmuk megtört, a világot immár mások uralták. A többi faj különben is rettegett tőlük, és az Agnusok pedig már évszázadok óta, eltűntek, elkerültek mindenkit, magányosan, a világtól visszavonulva éltek, nem avatkoztak bele többé a nagyvilág eseményeibe. Egy zacskót akasztott le az ágyékkötőjéről. Tartalmát a tűzre szórta. A lángok fellobbantak ismét sokkal, nagyobb intenzitással, mint az élőbb. Wilbuer még így álmában is érezte az óriási erőt ami átjárta barlangot. Az Agnusnak látomása támadt,
,majd megszólalt, lassan emberi nyelven beszélt, hangja mély volt, és évezredes bölcsesség és erő érződött rajta.
,, Szóval az emberek, a sötétség a fény küzd majd, meg legalábbis ők azt hiszik. Ám valójában… egy ifjú mindent meg tesz, hogy elérje célját, de ő is a sötétségbe fog veszni. Akit megpróbál megmenteni szintén. Démonok, és a Pusztítók, a két faj mely egymással harcol, két faj, ami fel akarja emészteni a világunkat. – Újabb alak tűnt fel a tűzben, egy ember, egy férfi, átlagos testalkatú, rövidre nyírt sűrű fekete hajú. Halványan mosolygott. Ám mosolya dermesztő volt. Ezt az embert ő is ismerte.
„Szóval te is eljössz, bár tudtam, hogy egyszer majd eljön ez a nap, mikor megváltoztatod a világ sorsát, szembe szegülsz mindennel, és mindent a sötétségbe taszítasz. De miért érdekes ez? Miért álmodtam róluk?"- ám a tűz nem válaszolt. A lény megrázta magát-.,, Oda kell hát mennem, az álmok hajszolnak. Mert be következik az amire régóta vártam, a tűzkora mikor minden elpusztul majd újjászületik " Az álom lassan szerte foszlott, és hirtelen felriadt, érezte, hogy valaki, nézi. A szegényesen berendezett kicsi szobában ott állt az ágya mellett Keal mester.
- Mester, -üdvözölte Wilbuer.
- A nap lassan föl kell, és neked feladatod lesz – jött a felelet - Navo városából érdekes hírek érkeztek. Állítólag egy bűnbanda zsarolja a békés kocsma és fogadó tulajdonosat. Úgy döntöttem te kapod a feladatot, hogy járj utána, segíts a városi őrségnek.
- Köszönöm mester, enyém a megtiszteltetés hogy szolgálhatok.
-Igen, nos légy óvatos, veszélyes emberek ezek, nem lenne bölcs dolog, ha egyedül vágnál neki. Gondolom örömmel, fogadod, hogy a testvérem KeaL'Yes is veled tart.
- Köszönöm, mester, ez a feladat… megtiszteltetés.
- Nem kell mondanod semmit, tanítvány. Csak arra figyelj, ne ragadjon el az indulat. És ha bármilyen okból problémád adódna, térj ide vissza haladéktalanul.
-Rendben, de nem lesz probléma!
-Ezért küldtelek téged- mosolyodott el a mester. – De azért légy óvatos, soha ne feledkezz meg arról, hogy attól még, hogy segítünk időnként a Birodalomnak függetlenek vagyunk, erről és a rend iránti hűségről feledkezz meg soha!
Navo városa egy erdő melletti síkságon terült el. Jó nagy és piszkos város volt. Több ezer ember zsúfolódott itt össze. A város három kereskedelmi út találkozásánál épült fel. Navo városa nem volt szépnek mondható. Szabálytalan szűk utcái melyekben a nagy esőzések után bokáig ért a szenny, és a sár. Egyedül talán a külvárosi részekben lévő gazdagok negyede nézet ki valahogy de a többi részre a városnak koszos, rendezetlen, egyszóval ocsmány volt.
A városi tanács három emeletes épületének egyik kis szobájában Wilbuer és KeaL'Yes figyelmesen hallgatták a városi őrség hadnagyát. A két Loranden tanítvány most egyszerű, átlagos ruhát viselt, nem a szokásos Lorandenekre jellemző fehér köpenyt. Minner hadnagy, -a városi őrség tisztje- fiatal jó kiállású férfi , az őrség hagyományos egyenruháját viselte: kék színű posztóból készült mellényt, Piros inget, fekte nadrággal . Oldalán egy tőr, valamint egy hosszú de nem túl vastag, erős fémből készült dorong . Elsőre a fém dorong nem tűnt komoly fegyvernek, ám az őrség tagjai ügyesen forgatták és ha valakit fejbe találtak vele, az bizony komoly sérüléseket szenvedett.
- Szóval, arra lettünk figyelmesek, hogy egyre emelik az áraikat a fogadósok, kocsmárosok. Aztán hogy szinte mindegyik ilyen intézményben meg jelent egy-egy gyanús alak. Mindig ott vannak. Egész nap. Ellenőriznek mindent, hiába akarjuk őket követni, leráznak minket. Megkeserítik a város életét, és azt sem tudjuk, hol vannak!- mesélte a hadnagy kissé dühösen.
Wilbuer bólintott.
- Rendben, hadnagy úr, ön maradjon itt, és várjon, mi majd mindent elintézünk.
- Sajnálom, de én azt a parancsot kaptam, hogy mindenben segítsem önöket!- ellenkezett Minner hadnagy
- Azzal segít, ha marad, Önt felismernék, minket nem ismernek. A tervem a következő, megkeressük az egyik ilyen alakot, megpróbálok a gondolataiban olvasni, megtudom hogy hol van a búvó helyük. Aztán megkeressük őket és ha megvannak…értesítjük az őrséget és ki lehet őket füstölni.
Wilbuer hangja biztatóan csenget. A hadnagy elégedetten bólintott
- Jó tervnek hangzik, de veszélyes lehet.! -
- Semmi gond sem lesz!- mosolygott Wilbuer. - Ajánlana egy olyan fogadót ahol biztosan össze akadok velük?
-Persze, a Sárga Sárkány, a város egyik legjobb fogadója… volt.
Amint sötétedni Wilbuer és Keal’Yes, bementek a Sárga Sárkány nevű fogadóba, leültek egy asztalhoz, rendeltek némi bort, és a vendégeket figyelték. A fogadó tele volt vendégekkel, ettek-ittak, zajongtak ordibáltak. Kivéve egyikkőjüket, egy férfit. Komoran, magányosan ült a sarokban, nem evett, csak egy kupa sör volt előtte, abból is csak időnként egy kortyot ivott, és közben a vendégeket figyelte. Nem volt nehéz rá jönni hogy ő az. Már csak az kell elérni, hogy rákoncentráljon a banda búvó helyére, és már meg is van a megoldás. Persze a dolog nem volt ilyen egyszerű, ugyanis a férfi eszében kizárólag az járt, hogy figyelje a vendégeket és a kocsmárost. Igaz, gondolta Wilbuer egy nagy hatalmú mester így is könnyedén kiszedné az információt a férfi fejéből… ám ő még csak tanítvány volt. Mást kellet hát kitalálnia. Wilbuer látta Keal’Yes arcán mindketten ugyanarra jutottak: provokálni kell a férfit, rá kell venni gondoljon a búvóhelyre. Wilbuer lassan fölkelt és a férfihoz sétált. Keal’Yes szinte észrevétlenül húzódott a fogadó sarkába, készenlétben tartva fegyvereit.
- Mit akarsz kölyök? Nem vágyok társaságra! – vakkantotta. Meglehetősen ocsmány kinézete volt, borostás, arcán sebhely. Wilbuer egészen közel hajolt hozzá.
- Tudom hogy ki vagy, és el fogsz vezetni a búvóhelyetekre.
- Micsoda!?- üvöltötte el magát és felugrott az asztaltól. –Miféle búvóhelyre!?-Wilbuer máris látta lelki szemei előtt fölbukkanni egy épület képet, de ennyi még nem volt elég.
- Tudod te azt jól, ahol a bűnöző társaid vannak! – erre a borostás ocsmány alak kardot rántott. – Kifelé! Gyerünk ki az utcára, esküszöm ketté váglak!- ordította dühösen.
Kimentek az utcára, a fogadó vendégei követték őket, kíváncsiak voltak mi lesz a végeredmény, vajon lesz ma vérontás? A nép szerette az ilyen látványosságokat.
Wilbuer előhúzta könnyű egy kezes kardját, és védekező állást vett fel. Ellenfele hangosan káromkodva ugrott neki. Wilbuer ügyesen, könnyedén hárította a támadást, és közben koncentrált. Egyre tisztább lett a kép, ellenfele mivel harcolt nem tudott eléggé koncentrálni gondolataira, így a Loranden tanítványnak még egyszerűbb lett a dolga. Hamarosan mindent tudott, amit tudni akart, be kellett hát fejeznie a harcot, de közben figyelmeztette magát, hogy ne ölje meg a férfit, ha nem muszáj, gyilkolni bűn, és ház az igazat megvallva, igaz hogy egy bűnözőről volt szó de Wilbuer provokálta ki az összecsapást. Kivédett egy alattomos szúrást, majd villámgyorsan előre szúrt és sikeresen átdöfte a férfi bal combját, mire az térdre zuhant, Wilbuer egy gyors mozdulattal a kiverte kardot a kezéből majd pedig leütötte. Zihálva terült el a földön, és bár életben volt, sőt eszméletét sem vesztette el, képtelen volt folytatni a harcot.
-Valaki szaladjon és hívja ide a városi őrséget , és vigyék be a fickót! – mondta Wilbuer a körülötte állóknak.
Aztán Wilbuer és Keal’Yes félre húzódtak az emberektől.
-Te is láttad a gondolatait? –kérdezte Wilbuer. A lány bólintott:
-Díszes , emeletes palota, a város szélén, a többi a gazdag ember házától kissé elkülönülve áll.
- Jól van, akkor derítsük fel azt a házat! – felelte Wilbuer.
-Na és a városi őrség, nekik mikor szólunk?
-Ha már biztos, hogy ott vannak. – Keal’Yes ismét bólintott majd így szólt:
- Ügye tudod, hogy nekünk is segíteni kell majd a harcban? Ha nem akarjuk, hogy sok áldozata legyen a harcnak, segítenünk kell.
-Tudom, és nem bánom. –mosolygott Wilbuer. – Nekem nincs ellenemre a harc. –a lány mégis kissé zavartan nézett.
-Wilbuer, rossz érzésem van de nem a küldetésünk miatt…amint tehetjük, siessünk vissza a templomba.
-Akkor gyorsan végzünk itt, aztán sietünk haza!- válaszolta Wilbuer mosolyogva de most már ő is érzett valami gyanúsat, valami rosszat valami megmagyarázhatatlan sötétséget.
Még aznap éjszaka, a Loranden lovagok szentélye.
Késő este volt már, amikor kéttucatnyi köpenyes alak érkezett a Loranden templom bejáratához. Legtöbbjük ember volt, de volt köztük néhány tünde, vezetőjük, pedig egy magas erős ork.
Az ork bezörgetett az ajtón. Hamarosan feltárult a nehéz tölgyfa kapu.
Egy Loranden tanítvány nyitott ajtót.
- Üdvözletem vándorok, mi hozott titeket ide ilyen későn?
-Menedéket kérünk – válaszolta mély torokhangon, és hátra dobta köpenye csuklyáját. Két méternél is magasabb volt és kopasz. Szemei szinte vörösen izzottak a sötétben. Tekintete a legtöbb orkkal ellentétben, intelligenciától csillogott, gonosz intelligenciától.
-Természetesen, aki menedéket kér annak Loranden menedéket, ad- bólintott a fiatal Loranden , és beengedte őket.
A szobájában már lepihent Keal ekkor lovag hirtelen felriadt.
-Ez lehetetlen! What! What lovagok itt! – kiáltotta és talpra ugrott . Ágya mellől elő rántotta kardját. – Nem, előbb el kell rejteni a fegyvereket, a szent ereklyéinket , csak uttánna szállhatok szembe velük! – és kirohant a szobából.
A kopasz ork, levette köpenyét . A köpeny alatt, bőr vértet hordott, hátára szíjazva fegyverként, pedig egy jókora csatabárdot. Elvigyorodott, gonoszul, kegyetlenül.
- Pedig te tehetségeses lennél, kár érted - mondta és lecsatolta hátáról csatabárdját és egy könnyed mozdulattal le fejezte az ifjút. Vér spriccelt magasra a fejetlen torzóból, majd eldőlt.
- Öljétek meg! Mindet! Ma éjjel megtanulja a Loranden mi a félelem! – kiáltott. Ez volt a jel : társai is fegyvert rántottak, és elindultak, ölni. Berontottak a termekbe, szobákba és a gyanútlan, sokszor álmukból felkelő Loranden lovagokat megölték. A Lorandenek többsége még védekezni sem tudott, nem értették, mi történik velük, csak azt látták vad támadók mészárolják le őket. De nem minden Loranden maradt tehetetlen, több irányból is meglepett, rémült de már harca kész tanítványok érkeztek. Az ork durván felröhögött, amikor egy ötfős csapat támadt rá. Rájuk nézett, és a támadók a következő pillanatban lángra kaptak, aztán egy hatalmas láthatatlan erő lökte el őket úgy , hogy a mögöttük több méterre lévő falnak csapódtak. A What lovagok módszeresen végég járták az épületet és nem kegyelmeztek senkinek. Az ork, egyenesen az épület közepe fel igyekezett két harcosa vele tartott.
Egyikőjük egy tünde lány, arcán egy ősi rúnatetoválással, a másik, pedig egy hosszú szőke hajú, északi.
- Mester, - hajtottak fejet, előtte.
- Fedezettek, de ha Loranden kutyák mesterei is elő kerülnek, álljatok el az utamból, ifjú tanítványaim. – közben egy ajtóhoz értek. Az ork rátette a tenyerét, mire az ajtó megremegett, majd szinte ki robbant a helyéből. Az ajtó mögött föltárult a Loranden templom harc terme ahol Keal lovag, és a többi mester már ott várta a támadókat. Keal kezében egy hosszú, enyhén hajított tünde kardot tartott. Nyugodtan, rezzenéstelen arccal várakozott.
- What mocska, ide nem tehetitek be a lábatokat!
-Te lennél Keal lovag? - kérdezte az ork.
-Te pedig What kutyája vagy!
-A nevem: Or'Gas'Dur, az orkok hercege voltam! Ti pedig, a Loranden gyáva kutyái vagytok és még ma éjjel mind meghaltok!
-Ahhoz előbb engem kell legyőznöd! - felette Keal
- Az elbizakodottság a ti bajotok, Loranden! – nevetett Or’Gas’Dur.
Keal erre már nem válaszolt. A köztük lévő több méteres távolságot egyszerűen átugrotta és lecsapott kardjával. Ám az ork is résen volt, kivédte az ütést, és csatabárdjával válaszolt a támadásra. Keal csak kiváló reflexeinek köszönhette, hogy elbírt hajolni a veszélyes fegyver elől. Vadul csaptak össze ismét. Keal könnyedebben mozgott, gyorsabb volt, szinte légies mozgású, míg az ork lassabb de erősebb. A tünde hihetetlen akrobatikus mozdulatokkal kerülte el vad otromba csapásokat. Ám tudta az idők végezetéig nem küzdhet ellene, a What lovag túl erős közelharcban nem győzheti le. Keal félre vetette magát, hogy elkerülje a lefelé zúgó erőteljes csapást, aztán hátra szaltózott, ellenfele vadul hörögve követte , a feje fölé emelte a bárdot, hogy ismét lesújtson, Keal csak erre várt, előre döfött kardjával, bele egyenesen az ork fegyvert tartó karjába. Mire az felkiáltott és kiejtette kezéből a fegyverét. Keal előre lépett, hogy ismét szúrjon , az ork elkerülte a tünde kard szúrását, oldalra lépett, és hihetetlen erővel ütötte arcon a Loranden lovagot. Keal hanyatt esett. Orrából, szájából dőlt a vér. Or’Gas’Dur szép kényelmesen föl vette a földről csatabárdját, és oda sétált a földön heverő Kealhez, bele rúgott, többször egymás után. . Keal nehézkesen próbált föltápászkodni.
-Legyen vége!- lihegte és egy tűzcsóva szinte kirobbant belőle egyenesen az ork felé. Ám ő is számított erre, mert szintén tűzzel támadt , amint a két tűz csóva összecsapott, szinte felrobbant a levegő, és robbanás ereje mindenkit földre döntött. Ám a What lovag volt az aki először talpra ugrott, rá vigyorgott a tündére, és olyan erővel lőtt lángot rá , hogy tűz erejétől méterekre repült fel a levegőben. Mikor földre ért, még mindig lángolt, próbált föltápászkodni de visszazuhant teste megégett ereje elfogyott. Or’Gas’Dur kényelmesen oda lépet hozzá, és lefejezte. Aztán felröhögött, és végig mérte a többi Loranden mestert. Nyolcan álltak vele szemben. Mind egyszerre támadtak az orkra, tűzzel akarták elsöpörni, próbált védekezni a Lorandenek együttes támadása ellen, ám látszott nem sokáig tud már ki tartani, hátra tántorodott, térdre zuhant, úgy tűnt a Lorandenek legyőzik
- Csak azt mond még el halálod előtt ork, hogy miként rejtettétek el magatokat, hogyhogy nem ismertünk föl titeket időben? – kérdezte az egyik Loranden mester.
-A választ, amit kerestek én adom meg - hallatszott az ajtó felől. Egy férfi állt ott. . Középkorú lehetett, haja már deresedett, homlokán jókora, vízszintes sebhely. Arca kemény, szikár. Nyugodtan, túl nyugodtan állt, mintha semmitől sem kéne tartania.
-Ki vagy te? - kérdezték szinte egyszerre a Loranden lovagok.
-Annilux nagymester, a What jelenlegi ura. Hetek óta itt voltam a közelben és meditáltam, hogy elrejtsem a támadókat, úgy néz ki sikerült. Bejutottunk. Ti, pedig most meghaltok.- mondta Annilux i olyan hangsúllyal, mintha csak az időjárásról lenne szó. Aztán a Loranden lovagok felemelkedtek a levegőbe, és a What nagymestere pusztán az akaratával, hihetetlen erővel vágta őket a falnak, de ennyivel nem elégedett meg: kékes energia kisülések vették körbe olyanok voltak, mint egy vad vihar villámai , aztán ezekkel, villámokkal megsütötte a Loranden lovagokat.
Hirtelen lett csend Mindenki halott volt, csak a What lovagok voltak életben.
Annilux intett az orknak, aki oda lépett és fejet hajtott előtte.
-Szép munka volt herceg- mondta Annilux.
-Igen, mester, legyőztük mindet.
-Minden úgy történt ahogy a démon megjósolta- tette hozzá Annilux. Az ork mérgesen horkantott.
- Ugye nem bízol benne? - kérdezte Annilux.
-Nem, az a démon csakis a saját érdekeit nézni. Nem, pedig a What érdekeit! A What nem egy démon szolgája! Mester, nekünk saját utunk van! -
- Nem szolgáljuk őt, csupán hasonlóak az érdekeink! Egyelőre.
-Mester- csóválta meg a fejét - a gyilkosság , a tombolás nincs ellenemre, de túl sok ellenségünk lesz, itt vannak a Loranden ostoba, beképzelt, álszent lovagjai, aztán a démon miatt a Pusztítók is ellenünk fordulhatnak, már pedig ők mindenkivel végezni tudnak, aztán ha a
Császárnő is ránk küldi a pribékjeit…
-Or’Gas’Dur, orokok egykori hercege, túl sokat gondolkodsz, túl sokat aggódsz, és túlságosan bizalmatlan vagy! – vágott a szavába Annilux. – Tudom, mit csinálok, nem lesz gond. A világ hamarosan megismeri a nevem, a démon segítségével, pedig mindenkit legyőzünk.
-Mester, engedelmeddel, és ha Mustafar is eljön?
-Jöjjön, hiszem, hogy elég erős vagyok. A démon segítségével ha Mustafar előkerül, megölöm. Képes vagyok rá! –Annilux önelégülten bólintott. Az ork viszont kétkedő arcot vágott.
-Hagyd itt az egyik tanítványodat, hátha néhány Loranden kutya túlélte és vissza tér ide! – monda végezetül Annilux. Or’Gas’Dur bólintott. Itt nem lesznek túl élők, a fennhéjázó Loranden lovagoknak ez a szentélye végleg megsemmisült. Nagyszerű győzelmet arattak ma éjszaka, de hogy mit hoz a jövő? Or’Gas’Dur bizonytalan volt. De legalább most, jó sok Loranden lovaggal sikerült végezniük.
Navo városa, éjszaka
A városúri negyede felé több út is vezetett. Amit az emberek legritkábban használtak az a házak mögött vezetett, a szúk és sötét sikátorokon keresztül. Csak a bűnözők használták, és akik rejtve próbáltak maradni. Wilbuer és Keal’Yes ezt az utat választotta. Csendben, az árnyékba húzódva de gyorsan haladtak előre.
A ház, amit kerestek, három emeletes, erkélyes, elegáns épület volt, magán viselte a mostani építészeti irányzatokat., vagyis, tulajdonosa nem rég építette, és sokba került, nagyon sokba.
A házat egy kisebb park vette körül, a sövények, és a fák, köztük őrök sétáltak.
-Be kell jutnom-súgta Wilbuer. –Ha a városi őrség jön ide, még a végén elmenekül a vezetőjük, viszont ha egyedül megyek be…
-Egyedül?- kérdezett vissza Keal’Yes
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
